Chapter Twenty-Six

Sziasztok! ^^

Bocsánat, hogy múlthéten nem volt rész, de lebetegedtem TT___TT Egész héten az ágyat nyomtam, de sikeresen, mert már kutya bajom :D

Oh, és azért is bocsánat, hogy ez a rész most csak ilyen rövidke lett :$ Talán kárpótlásul hétközben tudok hozni egyet ^^

 Kellemes olvasást! Chu~

*HyeRi POV*

Szemem hirtelen pattant ki a helyéről. Zihálva ültem fel az ágyamban, kezemet a szívemhez vezettem, ami majd ki akart ugrani a helyéről. Testem átjárta a forróság, a víz teljesen kivert. Szemeim ide-oda cikáztak a szoba egyes pontjai között, valami valóságos után kutatva.

Hónapok óta most először volt részem rémálomban, már el is felejtettem milyen érzés. Tudni akartam, hogy már a valóságban vagyok, és nem álmodom tovább… Nem akarok visszakerülni abba a szörnyűségbe, amit át kellett élnem. Annak ellenére se, hogy Ő ott volt velem.

Hogy JiHoo megcsal? Hogy álmodhatok ilyet? Tudtommal az álmoknak általában valóság alapja van, de ez, hogy lehetne… Lehetetlen! Ez csak egy álom volt HyeRi-ah, ne görcsölj rá. Biztosan csak összezavarodott ez a valami rajtam, és badarságokat közvetít felém.

De hát Ő sem badarság! – hallottam meg egy kis hangot a fejemben. Láttam. Ha Ő életben van, akkor csak van valami valóság alapja annak, ami álmomban történt. Áh, komolyan! – túrtam szét idegesen az amúgy is össze-vissza álló hajkoronám.

Nem tudtam, hogy most rögtön rohanjak-e JiHoo-hoz, és kérjem számon, vagy nyugodtan végezzem a reggeli teendőimet. Végül a konyhában kötöttem ki. Jobb ötlet híján elkezdtem enni. Az a fiú az álmaimból tökéletesen tisztában van azzal, hogy milyen vagyok…

Elővettem egy müzlis tálat, majd beleöntöttem a tejet, kivettem hozzá a gabonapelyhet, és leültem a pulthoz. A tejjel teleöntöttem a tálat, beletettem kétmaréknyi pelyhet, megettem, majd újra kezdtem a mozdulatsort. Ezt addig csináltam, ameddig az összes tej el nem fogyott a tálból.

- Reggelt – jött be nyújtózkodva Yura, majd belemarkolt a gabonapelyhes dobozba, és a szájába tette a szemeket.

- Yah! Tudod, hogy nem szeretem, hogyha magában eszitek, akkor, amikor én nem! – csaptam a kezére, mire ő fájdalmasan felszisszent, majd dörzsölni kezdte.

- Tudom! Ezért vegyél belőle te is – bökött fejével a dobozra.

- De már eleget ettem a tejjel, nem akarom – biggyesztettem le az ajkam.

- Akkor meg ne izélj… Egyébként is miért vagy ilyen harapós?  Álmaid hercege rájött, hogy nem a te álmaidba kellett volna belovagolnia és dobott? – kérdezte szórakozotton, azonban nekem egyáltalán nem volt most ehhez kedvem. Yura rögtön észrevette, hogy most nincs itt az ideje annak, hogy szórakozzon, így megköszörülte a torkát. – Elnézését. Mi történt? – vett ki a hűtőből egy doboz gyümölcslevet, majd elkezdte inni.

- Megcsaltak – fújtam ki a levegőt, AhYoung pedig azzal a lendülettel, ahogy kimondtam fogta, és arcon köpött a narancslével.

- Honnan tudod? – zökkentett ki a mozdulatlanságomból hangja. Kezeimmel megtöröltem a szemem, majd kinyitottam azokat, és villámokat szórtam barátnőm felé.

- YAH! KIM AHYOUNG! Meg akarsz halni?! - ordítottam le az ivóleves eset miatt. – Mégis mi az, hogy honnan tudom? – jutott el az agyamig előző kérdése.

- Várj, te most miről is beszélsz pontosan? – lett zavarodott.

- Te kérdezted, hogy mi volt az álmomban, akkor mégis miről beszélnék?

- Ja, hogy az – mosolygott kínosan. – A herceg vagy ki?

- Yura… Te tudod, ugye? – hunytam le a szemeim.

Túlságosan furcsán viselkedik azóta, hogy szóba jött a megcsalás. Még le is köpött! Az emberke nem köpik le ok nélkül a másikat ivás közben. Mégis… miért várja egy részem, hogy azt mondja JiHoo tényleg megcsal?

- Sajnálom, HyeRi-ah – jött oda hozzám egy papírtörlővel, amivel megtörölte az arcomat, majd erősen magához húzott. – Nem tudtam, hogy mondhatnám el… De ezek szerint meg tudjuk találni a srácot – bökött meg apró mosollyal az arcán.

- Megcsaltak, Yura! Az érdekel most a legkevésbé, hogy hol van az a srác… - hazudtam.

Igazából tényleg érdekelt, és még mindig mindennél jobban meg szerettem volna találni. Viszont mit gondolnának rólam a legjobb barátnőim, hogyha kiderülne, hogy már én is mást szeretek?

- Oké, akkor mondjuk azt, hogy nem érdekel – forgatta a szemeit. – De nem véletlenül mi vagyunk a legjobb barátnőid HyeRi – tapogatta meg a fejem, majd elindult a szobájába. – Zuhanyozz le!

Én pedig úgy tettem, ahogy parancsolta. Lemostam magamról a gyümölcslevet, és elindultam a barátomhoz. Ha még mondhatom ezt…

Nem akartam eljátszani azt, amit az álmomban, így céltudatosan haladtam az otthonuk felé. Mikor az ajtó elé értem megnyomtam a csengőt, vártam pár percet, de semmi nem történt. Kopogtam – habár nem tudom az mivel jobb, mint a csengő -, de ismét a néma csend volt a válaszom. Hülyeségnek tartottam, de azért megpróbálkoztam azzal is, hogy csak úgy besétálok… Nagy megdöbbenésemre az ajtó nyitva volt.

Az egész házban körülnéztem, sőt a kertben is, hogy van-e ott valaki, de senkit nem találtam. Már csak JiHoo szobája maradt, ami felé halk léptekkel közelítettem. Mikor oda értem most vagy soha alapon, egy hirtelen mozdulattal nyitottam be a szobába.

Szemeim elkerekedtek, számat kicsit eltátottam. Az ágyon hempergő két egyén riadtan rebbent szét. SuEun – legalábbis az álmaim szerint -, kétségbeesetten markolászta a takarót, hogy el tudja magát takarni. JiHoo nem zavartatta magát, egyszerűen felpattant és elindult felém.

- Meg tudom magyarázni – hangja kimért volt, karjait kinyújtva közelített felém. Testét nem borította semmi. A látvány elborzasztott, hirtelen egyáltalán nem lettem kíváncsi erre az emberre. Semmilyen formában.

- Gondoltam, mivel ezt én is meg tudom magyarázni, pedig csak most jöttem be! – tártam szét a karom. – Szerintem ezt itt most fejezzük be! Szakítok – vettem egy nagy levegőt. – Csak azért nem fogok balhét csapni, mert már én se szeretlek. Lehet, hogy soha nem is szerettelek. Ja, és csak, hogy tudd, nekem sem voltál elég jó… – vágtam a fejéhez, majd elhagytam a házat. A házat, ahova talán már soha életemben nem teszem be a lábam.

Hazafelé csak az az egy gondolat járt a fejemben, hogy megcsalt. JiHoo megcsalt. Én is megcsaltam őt. Kölcsönösen csaltuk meg egymást… Mégis ami a legfájóbb, az az hogy megkönnyebbültem. Egyszerre éreztem a fájdalmat, azt, hogy átvertek, a csalódottságot és a megkönnyebbülést. Akármennyire is fájt bevallanom, egy részem örült neki, hogy ez történt…

Mégis bennem volt, hogy vele töltöttem majdnem egy évet az életemből, és ennek ellenére mi mégis átvertük a másikat. Egymás tudta nélkül kezdtünk el új szerelem után kutatni, aztán pedig ugyan úgy mentünk oda a másikhoz, mint előtte. Pedig a lelkünk teljesen romlott volt. De nem vettük észre… Nem vettük észre, hogy a másik tekintete egyáltalán nem azt sugározza, amit régen, mikor még összejöttünk.

Nem volt őszinteség, színtiszta szeretet… csak megszokás. Túlságosan megszokott lett, hogy itt vagyunk a másiknak. Ha el akarunk rohanni a problémák elől, ha szükségünk van arra, hogy szeretetet kapjunk, hogy törődjenek velünk. Hogy érezzük, nem vagyunk teljesen egyedül. Vagy csak egy gyorsabb menetre…

Ugyan olyan könnyedséggel mondtuk ki egymásnak, hogy „Szeretlek”, és ugyan úgy néztünk a másik szemébe. Egyikünk sem érezte úgy, hogy megfojtják a kimondatlan szavak, a vallomás, amit a másiknak kéne tenni. Egyszerűen elsiklottunk a felett, hogy kimondjuk „Legyen vége, találtam mást.”, pedig ez lett volna a helyes.

Ezek helyett inkább játszottuk a boldog párt, akik között minden a legnagyobb rendben van. Ezzel nem csak a világot átverve, hanem saját magunkat is. Lassacskán minden kiveszett a kapcsolatunkból, ami fontos volt… Sivárság, és kedvetlenség, a nagy semmi maradt meg benne. A fontos dolgok elmenekültek a hazugságaink, és a mocskosságunk elől.

Az elkövetkezendő napjaim kissé depressziós állapotban töltöttem. Egész nap sorozatokat néztem, ettem, sírtam. Habár a legutolsót nem tudom miért tettem… Nem érdemelte volna meg az a szemét, egy részem mégis siratta őt. Vagy talán csak a vele töltött időket, magam sem tudom…

Viszont a lányok itt voltak nekem. Próbáltak kirobbantani a kuckómból, de ez nem igazán jött össze. Később feladták, és inkább ők tanyáztak le nálam. Néha társasoztunk, néha meg csak voltunk egymás mellett, mint négy uborka.

Próbáltam az álmaimba menekülni, de nem tehettem ezt a nap huszonnégy órájában. A nappalokból pedig egy valami hiányzott. Tudtam, hogy Ő lenne a megfelelő személy, hogy elfedtessen velem mindent. Még ha csak arra a pár percre is, amíg velem van, de legalább boldog lennék. De ez a valóság. Itt nincs velem.

De helyette, itt volt nekem az anyukám…