Chapter Four

Sziasztok! ^^ Jelentkezem a negyedik fejezettel :D Végre nekem is nyári szünet van (olyan jó ezt leírni *-*), úgyhogy délutánonként teljesen bele tudom vetni magam az írás világába :3 

Örülnék neki, hogyha kapnék egy kevés kis visszajelzést azzal kapcsolatban, hogy tetszik-e a történet, és ha igen, akkor mik azok, amik a legszimpatikusabbak, vagy, hogy mi az, ami kevésbé :$

Kellemes olvasást! Chu~

*HyeRi POV*

Kómásan törölgettem mind a két szemem, miközben SoJin dorgálását hallgattam, viszont semmit nem fogtam fel belőle. Valami olyasmit mondott, hogy keljek, mert el fogok késni...

- Rendben, rendben - csitítgattam. - Kelek már, nyugalom.

- Hiszem, ha látom... – mondta, mire felületem, lábaim az ágy szélére vetettem és felálltam.

- Egyébként... Neked nem dolgoznod kéne? – néztem rá kómás fejjel.

- Egyébként neked nem iskolába kéne menned? – vágott vissza.

- De, de most komolyan, miért vagy itthon? - ásítottam.

- Hívtak, hogy később kell bemennem, mert még nem fejezték be az interjút, és csak utána jön a fotózás meg mi egyebek. Az interjúra pedig nem olyan fontosak az én repertoáromba tartozó dolgok - sóhajtott.

SoJin nem csak sminkesként tevékenykedett, hanem sokszor igazított az idolok ruháin és frizuráján is.

- Ja, értem. Egyszer tényleg elvihetnéd Yurát magaddal. Biztosan repdesne a boldogságtól főleg, hogyha akkor vinnéd, amikor az a Kia gyerek a közelben van - célozgattam.

Yura nagyon régóta próbálja rávenni, hogy vigye el magával, de Jinnie mindig nemet mond, merthogy túlságosan is előtörnének Yura érzelmei. Habár azok után, amit itthon vagy suliban le szokott művelni nem is csoda...

- Mármint Kai? – nézett rám értetlenül.

- Aha, biztos... - legyintettem majd a fürdőbe vettem az irányt.

Először általában enni szoktam, de mivel most késésben vagyok, inkább veszek valamit a suliban. Gyorsan fogat mostam, majd magamra kaptam pár elviselhető göncöt. Bedobáltam a táskámba a szükséges cuccaimat - legalábbis remélem, ezek azok -, majd roham léptékben hagytam el az otthonunk.

- A reggelid! - kiáltott utánam SoJin, mire én csak furán néztem. Sose szokott kaját csinálni nekünk suliba. - Gondoltam csinálok neked, hogy ne a pénzed keljen pocsékolnod - rakta bele az említett dolgot a táskámba, majd egy gyors ölelés után elváltak útjaink. Vagyis csak én hagytam ott őt...

Általában szidni szoktam az eget, hogy hat percenként jön a sulihoz vezető városi busz, viszont az idők változnak, és jelen pillanatban hála az égnek, hogy hat percenként jön. Így talán nem fogok elkésni. De ha azt nézzük, ahogy kinézek, akkor talán jobb is lenne, ha elkésnék...

A busz beállt, én pedig kis aranyosan szálltam fel. Annyira, de annyira aranyosan, hogy majdnem lefejeltem a busz ablakát. Kicsit se volt gáz... Ááá, dehogy.

Lihegve, már-már futó lépésben tartottam az iskola felé. A bejáratnál pedig JiHooval futottam össze.

- Szia, édesem - köszöntött egy apró csókkal majd derekamra vezette karját.

- Szia - mosolyogtam édesen.

- Hogyhogy itt vagy? - érdeklődött bár nem tudom miért, mikor tudtommal tudja az órarendem.

- Hát órám lesz, de hogy milyen azt magam sem tudom - vakargattam a fejem. – De sietnem kell, nem akarok elkésni – indultam volna meg a bejárat felé, azonban ő visszahúzott, én pedig sürgető tekintetemmel jutalmaztam.

- HyeRi... Neked most nem lesz semmilyen órád - világosított fel.

- Ezt mégis hogy érted?

- Szerdánként mindig elmarad az elsőd.

Hát igen férfiak… Mert nekik mindig igazuk van, ugye? Cöh…

- De hát - makogtam. - MinAh és Yura sincs otthon és... - folytattam volna, de barátom egy csókkal félbeszakított.

- Ssh - csitított. - Nekem sincs elsőm, a tanár beteg lett, helyettesítést meg nem találtak, szóval – húzta el az utolsó szócskát -, a tiéd vagyok.

- Ez mind szép és csodás, csak tudod fölöslegesen rohantam...

- A velem töltött idő talán fölösleges? - szomorkodott.

- Szívemből szóltál - sóhajtottam. – Nem amúgy… Tudod, hogy szeretlek?

- És ugye te is tudod, hogy szeretlek?

- Hát persze - mosolyogtam majd ajkaink összeforrtak.

JiHoo és én, hogy eltöltsük az időt a suli parkjában telepedtünk le.

Megosztottuk egymással a mostanában történt eseményeket. Panaszkodtam egy sort azért, hogy a néptánc tanárom eléggé lecseszett, amiért túl díszes a körmöm és az nem illik a népi viselethez. Kérdem én! Mikor akarok majd néptáncosként elhelyezkedni bárhol is?

Én csupán a YG vagy a TS Entertainment-nél szeretnék táncolni ez meg nem nagy kérés. Ott biztos nem ordítják le a fejem, ha rózsaszín a körmöm ezüst csillámmal. Legalábbis remélem...

Igaz, hogy nem szeretem ezeket a dolgokat, de csak ilyen helyen lehet jövőm táncosként, ezért kénytelen vagyok. Plusz nem lehet rossz az idolokkal utazgatni, és egyik fellépésről menni a másikra. Biztos a próbák is jó hangulatban telnek a mellett, hogy piszokfárasztók…

- Álmodtál már valaha olyat, ami teljesen valóságos volt? - érdeklődtem szerelmemtől miközben ölébe fészkeltem magam.

- Ezt, hogy érted? - csókolt nyakhajlatomba.

- Hát, hogy minden érzés, mozzanat, hang valóságos. Hogy ugyan úgy érezted magad, mint most. Mintha ez is egy álom lenne.

- Nem nagyon... De most ezt miért kérded?

- Csak nagyon valósághű álmom volt az éjjel. Ennyi.

- És mit álmodtál?

Na, ez az a kérdés, amit nem akartam hallani a szájából. Most mondjam azt, hogy: áh, semmi érdekes csak nagyjából randiztam az egyik legédesebb sráccal, akit valaha láttam? De az is lehet - sőt valószínű -, hogy nem is létezik, csak a képzeletem szüleménye.

- Semmi érdekeset – legyintettem.

- Na – húzta el az a betűt. – Mond el oppának! – vigyorgott huncutul.

- Oppa túlságosan is kíváncsi! – nyújtottam ki a nyelvem.

- Mert felkeltetted az érdeklődését?

- De rossz vagyok – csóváltam a fejem.

Miután kicsengettek az első óráról, amire totál fölöslegesen jöttem be – és igen tudom, hogy legalább JiHooval lehettem, de nekem az alvás egy óriási allergia terület -, az öltöző felé vettem az irányt.

Moderntáncóránk lesz így kénytelen vagyok átöltözni. Öltözködés közben azon agyaltam, hogy vajon JiHoo most haragszik-e, amiért nem mondtam el neki, hogy mit álmodtam… De ha meg elmondom, akkor lehet azért fog haragudni… Inkább haragudjon, azért mert nem mondtam el neki valamit, mint azért mert körülbelül megcsaltam álmomban.

El sem hiszem, hogy álmomban flörtöltem és hagytam, hogy velem is megtegyék! Mindegy, többször úgyse fog előfordulni. Egyszeri alkalom volt, csak a képzeletem szüleménye, szépen elfelejtem, és minden rendbe jön. Igen így lesz – gondoltam majd levettem magamról a felsőm, és mire újra láttam egy Yura fej került kínosan közel hozzám.

- Te jó isten! – sikítottam fel. – A szívbajt hoztad rám Yura!

- Ez volt a cél – vigyorgott önelégülten majd leült a padra, és keresztbe tette lábait. – És mi történt veled az elmúlt másfél órában?

- Fölöslegesen BEROHANTAM az iskolába, majd összefutottam JiHooval és együtt voltunk – foglaltam össze igen tömören, közben pedig összehajtottam a ruháim.

- Jiji valahogy mindig a képben van - forgatta a szemét.

- Még mindig nem értem mégis mi a franc bajod van vele – csaptam be a szekrényem ajtaját.

- A szeme se áll jól! Sőt van benne valami gonoszan félelmetes csillogás – magyarázott.

- Mi?! Hát te nem vagy normális… - hitetlenkedtem miközben az ő szekrényéhez mentünk, hogy ő is át tudjon öltözni.

- Én nem vagyok normális? Nem tudom, ki jár a kis Jijivel.

- Ya! Hányszor megmondtam már, hogy ne hívd így!

- És hányszor nem fogok még rád hallgatni? Én mondom, szakíts vele!

- Mi?! Te meg vagy húzatva? – csaptam tenyeremmel az egyik szekrényre.

Alig hittem a fülemnek. Hogy mondhat pont az egyik legjobb barátnőm ilyet? Komolyan mondom ilyen nincs… Támogatnia kéne és mellettem állnia nem? Én meg még reggel lobbiztam azért, hogy SoJin Unni vigye be a munkahelyére. Na, ez se fog többet előfordulni.

- Te! Te vagy meghúzatva. Én mondom, hogy abban az emberben valami nagyon nincs rendben egy ideje. A helyedben jobban odafigyelnék rá.

- Höh – kommentáltam.

- Mi ez a lesokkolt ábrázat? – jelent meg MinAh is a közelünkben.

- Hallod ez mit beszél? – fordultam felé.

- Miért mit? – nézett Yurára.

- Csak azt, hogy figyeljen oda a barátocskájára, mert szerintem nem minden olyan tökéletes, mint ahogy a rózsaszín ködben látja – emelte fel kezeit majd széthúzta, mintha csak a ködöt oszlatta volna szét.

- Hát ö… én ebből inkább kimaradok – vett fel egy kínos mosolyt, majd lassan hátra lépkedett és eltűnt a saját szekrénye irányába. Csak úgy megjegyezném, hogy Yura és az én szekrényem között található az övé…

- Nem nagyon jutottál messzire – forgatta a szemét Yura.

Tíz perccel később már a táncteremben ültünk, és hallgattuk a tanár dorgálását. Volt, akit azért szidott meg, mert nem volt megfelelő ruházata. Értem itt például a harisnyát vagy cipőt... Volt, aki ismét azért kapott, mert, hogy nem megfelelő az alakja, ezért gondolkodjon el, és kezdjen el fogyni, mert egy táncos nem nézhet ki így. Igazából én nem mondanám, hogy dagadt lenne. Inkább csak kicsit húsos, de ettől függetlenül remek táncos, és tényleg jól csinálja, amit csinál.

Nem értem, hogyha valaki kicsit ducibb, miért ne lehetne táncos. Inkább dicsérnie kéne, hogy mindezek ellenére van kitartása, és attól függetlenül, hogy szinte minden tánctanártól megkapja, hogy hogyan néz ki, mégis itt van, és követi az álmait. Szerintem ez igazán becsülendő rajta. Az se véletlen, hogy a sok negyven kilós picsa kilépett, mert nem bírta a strapát...

Néha én is elgondolkoztam már rajta, hogy itt hagyom az egészet, mert egyszerűen olyan lelki és fizikai erőt igényel, hogy az hihetetlen. De szerencsére itt van mellettem MinAh és Yura is. Ha ők nem lennének már rég átmentem volna egy másik iskolába, de ez megvan visszafelé is.

Kivéve MinAh-t, ő mindig is bírta és kitartott amellett, hogy minden szenvedés ellenére ő akkor is megcsinálja. Már csak ezért is rengeteg hálával tartozom nekik, mert ha ők nem lennének, már rég nem az álmom felé haladnék, és letértem volna erről az akadályokkal teli ösvényről.

Viszont most Yura teljesen megbántott az előbbi kirohanásával. Régen teljesen megvoltak JiHooval, és nem volt semmi baja a barátommal. Nemrég teljesen megváltozott, és egyáltalán nem olyan, mint régen. Akármikor feltűnik JiHoo ő rögtön felveszi a goromba és tartózkodó énjét. Egyből nem az a játékos és élettel teli Yura, akit mindig is ismertem, hanem egy teljesen más lány van a társaságunkban. Már az is megtörtént, hogy egyszer csak fogta magát és felállt, majd távozott tőlünk. Míg régen aranyosnak talált minket, most már csak az "undorító" jelzőt használja.

Talán megbántották? Lehetséges, hogy egy pasi van a dologban, aki összetörte a szívet, és úgy próbálja meg kezelni a szomorúságát, hogy mások kapcsolatába rondít bele? Viszont ő nem egy sokáig szenvedő fajta. Az inkább MinAh volt és én. Ő mindig hamar túlesett ezeken a dolgokon, és új préda után kutatott, amit meg is talált. Szóval, ha az van a pakliban, amire most jutottam, akkor biztos egy nagyon fontos fiú lehet a kártyákon. Talán beszélnem kéne vele? De mi lesz, ha rossz néven veszi, és megint összeveszünk? Ezek ellenére is rá kell kérdeznem, hiszen ez egy barát dolga.

Már egy ideje a nappaliban levő kanapén szenvedek. Fogalmam sincs róla, hogy mi tevő legyek Yurával kapcsolatban... Félek, hogy valami rosszat mondok, és megint összeveszünk... Így se lett teljesen felhőtlen a kapcsolatunk az óta a kis összeszólalkozás óta. Most is inkább a szobájában gubbaszt, minthogy itt legyen velem... MinAh-yah túlfáradt volt ahhoz, hogy engem szórakoztasson, unnie pedig még mindig dolgozik.

Talán be kéne mennem hozzá? De az mégse mutatna valami jól, ha csak úgy beállítanák. Lehet jobban tenném, ha én is begubóznék a szobába sok-sok rágcsival és egy pokróccal, majd átadnám magam a csodálatos drámák világának? Ha megteszem, sose szabadulok!

Épp helyzetet változtattam egy nyögés kíséretében a kanapén, ennek hála fordítva ültem rajta - fenék résznél a hát, hát résznél a fenék és a láb -, mikor hirtelen a nevem hallottam, ennek hatására pedig a földön kötöttem ki...

- HyeRi-yah! Hányszor megmondtam, hogy ne helyezkedj ilyen fajta képen, a kanapén? Hát sosem hallgatsz rám? – dorgált SoJin.

- Ez most fájt unnie! Igazán megköszönném, ha máskor nem mászkálnál szellem módra mögöttem – simogattam a derekam, miközben még mindig a földön ültem.

- Majd ha te normálisan használod a kanapét, én is normálisan fogok közlekedni. Egyébként mi ez a nagy szenvedés? – ült le a kanapéra, cuccát pedig a földre tette.

- Ha már így érdeklődsz... Összevesztem Yurával – mondtam, és láttam, hogy épp szólásra nyitná a száját, de megállítottam.  - Igen, megint. És igen JiHoo miatt. Fogalmam sincs miért ilyen, de lenne egy tippem, ami elég valószínűtlen. De ki tudja, lehet igaz. Szóval szerintem nem is magával az emberrel van baja, hanem azzal, hogy mi boldogok vagyunk együtt. Mindez azért, mert szerintem elkezdett megismerkedni egy fiúval, és valami rosszul sült el. És igen tudom, hogy ez Yura esetében lehetetlen, mert mindig túlteszi magát ezeken a dolgokon, viszont szerintem ez a fiú egy nagyon különleges személy a számára. Talán találkozott Kiával? - ötlött fel bennem ez a rendkívül abszurd ötlet. Habár ki tudja, lehet tényleg megtörtént!

- Ugye tudod, hogy ennek az esélye igazán pirinyó? - döntötte oldalra fejét, miközben ujjaival mutatta a mennyiséget. - Plusz még mindig KAI! Visszatérve az eredeti témára, fogalmam sincs, hogy mi lehet Yurával, és hogy mi zajlik le benne... Minden esetre beszélnetek kéne, mert így ő is rosszul érzi magát, és biztosra veszem, hogy egyiken se fogtok tudni aludni. Ha úgy alakul neked is el kell fogadnod, hogy nem szimpatizál a választottaddal, és neki is, hogy ti ketten együtt vagytok.

- Talán igazad van... - sóhajtottam majd felkeltem a padlóról és elhelyezkedtem - normálisan -, a kanapén.

- Mit talán? - bokszolt a vállamba. - Ez biztos! Nekem mindig igazam van.

- De unnie! - mondtam mire kérdő pillantásokkal ajándékozott meg. - Mi lesz, ha tényleg Kia van a dologban?

- Az isten szerelmére! Az K-A-I, KAI az istenit! – csapott a combjára.

- Tudom, de jó látni, ahogy zavar - kuncogtam. - Apropó, hogyhogy már itthon vagy?

- Lejárt a munkaidőm - vont vállat.

- Mi?! Már annyi az idő? - tátottam el a szám miközben az órára néztem, tényleg annyi volt. Így elszaladt volna az idő, míg magamban szenvedtem? Hihetetlen...

- Pontosan, szóval neki is állok főzni valami kaját - állt fel majd összecsapta tenyerét, és a konyhába indult -, mert éhen halok. Gondolom ti is.

- Segíthetek? - futottam utána reménytől csillogó tekintettel.

Tudni illik, én imádok minden olyan nemű tevékenységet, ami egy kicsit is kapcsolódik a főzéshez. Viszont nagyon ritkán van rá lehetőségem, hogy kamatoztassam a tudásom. Azért remélem valami ehető dolog szokott kisülni abból, ha én főzök... Mert az egy dolog, hogy szerintem nagyon finom - amit persze nem ismerhetek el előttük -, de ki tudja, ők mit gondolnak. Oké, hogy mondják milyen finom stb. De nem garantált, hogy ezt is gondolják!

- Nem! Most neked más dolgod van - világosított fel komoly tekintettel.

- Mégis mi az a dolog, amiről én nem tudok? - érdeklődtem miközben a pultra könyököltem, és a számba tettem egy mogyorót.

- AhYoung, Kim AhYoung – artikulált.

- O... Óóó! Tényleg. Köszönöm unnie! - pusziltam meg, majd el "repültem" a szobák felé.

Chapter Three

Sziasztok! ^^ Meghoztam a harmadik fejezetet is, ahol megtörténik az, amiről igazán szól a történet :D Remélem elnyeri a tetszéseteket, és továbbra is követni fogjátok a történéseket! :3 Véleményeket mindig örömmel fogadok, legyen az jó vagy rossz :$

Kellemes olvasást! Chu~

*Kevin POV*

A próbák, mint általában most is elég mozgalmasan teltek. Sőt jóval mozgalmasabban ugyanis nemsokára comeback az új számmal. Hihetetlen, hogy mennyire ki tud fárasztani egy-egy nap, ami eltelik a táncikálássa és az énekléssel.

A többiek már kimentek átöltözni, zuhanyozni, szóval kicsit összeszedni magukat, de én még mindig az ablakon bámulok kifelé. Igazság szerint semmi kedvem megmozdulni vagy átöltözni, esetleg lezuhanyozni, és hazamenni a csapattársaimmal. Így tovább folytattam az ablakon kibámulós tevékenységem.

Az idő szép, habár ez elvárható, hiszen tavasz van. Minden virágzik, a madarak újra éneklésbe fognak, a napsugarak is intenzívebben sütnek, a világra visszatér az élet és a jókedv. Végre nem kell nagykabátba járni, és lehet csinálni mindenféle programot, ami csak az ember eszébe jut. Már nem mintha bajom lenne a téllel, hiszen annak is megvan a maga varázsa, de jobban szeretem a meleget.

- Kevin! – hallottam SooHyun hangját. – Elkezd mozogni végre a szexi kis lábad, vagy ott fogsz állni továbbra is az ablak előtt izzadságcseppektől tündökölve, világmegváltó tekintettel, egy lecsavart kupakú vizes palackkal a kezedben, miközben az élet nagy dolgain gondolkodsz?

- Ja – eszméltem fel. – Még maradok egy kicsit, de menjetek csak – mosolyogtam mire a leaderünk bólintott.

- Szia Kebin bébi – futott be KiSeop majd jó szorosan megölelt. Igen nekünk ilyen furcsa kapcsolatunk van. Az ember egy idő után megszokja.

KiSeop az én legjobb barátom és elég fontos közöttünk a skinship… Igazából nem tudom miért, de szeretem őt ölelgetni és a közelembe tudni. Ez persze nem azt jelenti, hogy homoszexuális lenne valamelyikünk is… egyszerűen így fejezzük ki a szeretetünk a másik iránt.

Nagyon fontos nekem, minden apró kis titkomat tudja. Akármi problémám van, az esetek kilencvenkilenc százalékában hozzá fordulok segítségért. Nagyon jól megértjük egymást, és sok dologról ugyan úgy vélekedünk.

- Szia Seoppie – öleltem vissza. A kis jelenetünkön a többiek csak mosolyogtak. Igen ők megszokták. Miután KiSeop hajlandó volt elereszteni mindenki elhagyta a helyet, és csak én maradtam ott.

Mivel meguntam az állást fogtam magam, és teljesen kiterültem a padlón. Csak feküdtem ott. Jó volt kicsit egyedül lenni a csendben a gondolataimmal körül véve, amik most szüntelen a comeback körül forogtak. Vajon a fanok, hogy fogadják az új stílust? Mert hát ez eléggé az. Őszintén szólva még nekem is szokatlan. Remélem szeretni fogják, és továbbra is támogatnak minket.

A csodálatos csendemet gyomrom korgása szakította félbe. Éhes vagyok… - állapítottam meg. A többiek tuti nem hagytak itt kaját, ezért kénytelen vagyok elmenni valahová. Haza nincs kedvem menni, most jó egy kicsit egyedül, távol a többiektől. Úgy döntöttem, hogy meglátogatom az Alice’s-t, így feltápászkodtam a földről és a zuhanyzóba vettem az irányt. Nem akartam izzadságcseppekben gazdag, fáradt testtel emberek közé menni, és a fürdő ebben tökéletesen segített.

Gyorsan lezuhanyoztam majd magamra kaptam azokat a ruhákat, amiben jöttem, és elindultam a kávézó felé. Pechemre nem volt itt a kocsi… Gondolom úgy hitték a fiúk, hogy ha menni akarok, majd felhívom a Managert, hogy jöjjön értem, de hát NEM. A fészkes fenét fogom én felhívni a Managert, mikor egyedül szeretnék lenni, és megenni a csodás csokis fánkomat azokkal a cuki kis csillagokkal.

Így hát jobbnak láttam, ha elindulok gyalog. Most még az se volt akadály, hogy idol vagyok, és bárki kiszúrhat, ugyanis este volt. Késő este, ami egyenlő a sötéttel. Ilyenkor nem nagyon mászkálnak a fanok.

A késői idő ellenére nem féltem, hogy nem lesz nyitva a kávézó, ugyanis konkrét nyitva tartása nincs. Az üzemeltető a kávézó fölött lakik, így az ajtóhoz szerelt kis csengővel mindig tudják, ha jött vendég. Volt már olyan is, hogy hajnali ötkor nyitva volt, vagy esetleg este tizenegyig be se zárták. Egy biztos, hogy reggel nyolc és este kilenc között mindig nyitva van.

Attól függetlenül, hogy most este tíz óra múlt nyolc perccel tudom, hogy ehetek ott, hiszen reggel mikor beszaladtam mondta az ahjumma, hogy próba után is nyugodtan mehetek, mert ő itt lesz.

Az Alice’s egy aranyos kis kávézó, nem valami ismert hely, de nagyon hangulatos. Pont ezért imádom. A hely lényege egyébként az, hogy az embernek nem kell sorba állnia és várnia, hogy kiszolgálják – kivételt képez a kávé -, hanem a péksütemények ki vannak téve, és mindenki elveszi magának, amit szeretne, majd odamegy a kasszához és fizet. Pont, mint egy szupermarketbe.

Körülbelül háromnegyed óra sétálás után oda is értem a célponthoz. Mivel már majdnem tizenegy óra volt gondoltam, hogy bezártak, de nem. Még volt bent egy vendég. Jó látni, hogy nem csak én vagyok ilyen elvetemült, hogy ilyen órában jövök ide. Beléptem a kávézóba, és rögtön hallatszódott is a megszokott kis csengés.

A hely belülről barackvirágszínű tapétával volt lefedve, amit barna kis virágok díszítettek, és mindenhol ilyen kávés képek voltak. Az asztalok, és a padló is barna volt. Egyszerűen imádtam.

- Oh, Kevin, hát megjöttél? – kérdezte a kávéház üzemeltetője Yoo asszony.

- Igen ahjumma. Jó estét – hajoltam meg előtte. – Sajnálom, hogy ilyen későn jöttem.

- Ne törődj vele, megértem. Elhúzódtak a próbák ugye? – mosolygott együtt érzően.

- Sajnos. Mostanában sokat kell dolgozni, tudja, most adjuk ki az új albumot – újságoltam büszkén.

- Igen, igen már mondtad. Na, hagylak is nyugodtan. Te csak egyél, ma meghívlak – mosolygott majd felment azon a lépcsőn, amin korábban lejött. Lépéseit az ajtó csengője zavarta meg. Már épp fordul volna vissza, de szegény ne lépcsőzzön már!

- Hagyja csak! Majd én elintézem. Persze csak ha nem bánja – mondtam mire bólintott, majd tovább ment.

A rádióban hirtelen felcsendült a Because Of You, szeretem ezt a számot. Gyakran szoktam énekelni, mindig ellazít. Miután elhagyta egy elégedett mosoly a számat, a pék sütikhez vettem az irányt, és ki is néztem magamnak a megfelelő és UTOLSÓ csokis fánkot.

Igen ez volt az egyetlen, hát gyorsan kellett cselekednem. Kitudja, ki akarná megkaparintani! Nem törődve semmivel, csupasz kézzel nyúltam a kiszemelt ínyencség felé, azonban nagy bánatomra egy kézbe ütköztem. Kedves támadóm, és én is egyszerre egyenesedtünk fel, így a fánk köztünk ”lebegett”.

Sajnálatos módon ellenségem nő nemű volt. Így két lehetőségem maradt, az első; vagy neki adom és úriember leszek, a másodi; nyugodt szívvel veszem el ugyanis én voltam itt előbb! Csodás háttérzeném, és tervem felborítja egy lány, aki szintén az utolsó darab csokis fánkot akarja… felháborító én mondom, FELHÁBORÍTÓ!

- Öm… elnézést, de ez a fánk úgymond nekem maradt meg – magyarázta a lány, és kissé magához húzta az említett sütit.

Rövid haja hullámokban keretezte, kerekebb, kissé pufók arcát.  De ez nem téveszthet meg! Nem engedhetem, hogy azok a nagy szemek, és tökéletes száj elvonja a figyelmem a fánkomról, ugyanis a gyomrom újra korgott egyet. Amúgy se jönnek be a rövid hajú lányok!

 - Legyen a tiéd – engedtem el a fánkot, a lány rám mosolygott majd megindult egy asztal felé.

Mégis miért?! Most mondtam, hogy NEM jönnek be a rövidek! De ő olyan cuki… E tettem nem csak nekem, hanem a gyomromnak se nyerte el a tetszését, így megint korgott.

- Tudod mit? – fordult vissza majd megindult felém, és karon ragadott – Együk meg ketten – villantott meg egy lehengerlő mosolyt, amitől a lélegzetem is elállt egy pillanatra, majd az asztalhoz vezetett, amit nemrég nézett ki magának.

- Tényleg? Nem bánod?- vontam fel szemöldököm hitetlenül.

- Dehogyis. Hallottam teljesen kimerültél, és a hasad is korog. Biztosan éhes vagy, viszont arra nem bírom rászánni magam, hogy az egész a tiéd legyen – törte ketté a fánkot majd átnyújtotta a nagyobbikat. Furcsa… mások a kisebbet szokták oda adni, habár nem. Én is a nagyot szoktam. Mosolyogva vettem át a felém nyújtott darabot. -, tudod, imádok enni – harapott a saját részébe majd követtem példáját.

- Kérsz inni? – érdeklődtem, mire bólintott. – Tea jó lesz?

- Persze – válaszolt. Már épp kérdeztem volna, hogy milyen ízűt, de ő megelőzött a válasszal. – Rád bízom, hogy milyen.

Erre én csak mosolyogva csóváltam a fejem. Hát ez vicces volt. Felálltam majd a pult mögé mentem, és elkezdtem teát csinálni. Rengeteg féle íz volt. Hát ez nincs a segítségemre – gondoltam. Az lett volna a jó, hogyha van egyféle tea, és csak azt tudom vinni, de itt legalább tíz féle van. Mi lesz, ha rosszat viszek?

HyeRire néztem, hátha kapok valami segítséget a választással kapcsolatban, de semmi. Csak dobolt az ujjaival, és a lábát jártatta, amiből arra következtettem, hogy szereti ezt a zenét. Ez a következtetés, pedig nem javított a helyzetemen, így kénytelen voltam saját magam eldönteni, hogy milyet készítsek. A zene leállt, ezzel visszazökkentve a valóságba.

Mivel nekem most az almáshoz volt kedvem így mind a kettőnknek olyat csináltam, és csak remélni tudtam, hogy ízleni fog neki. Tíz perc múlva vissza is mentem az asztalunkhoz, ahol már csak az én fánkom volt.

- Szereted azt a számot? – érdeklődtem mire furán nézett. – A Because Of You-t – tettem hozzá gyorsan, ő pedig bólintott, - Én is.

Gyorsan leültem és megettem a maradék fánkom majd mind a ketten elkezdtük inni a teát. A lány szája cuppanással vált el a bögrétől, amin csak mosolyogni tudtam.

- Finom. Nagyon is – nézett rám elismerően. – Mostantól te vagy a tea felelősöm ismeretlen srác – kacsintott, ami nagyon jól állt neki. Leállt a zene helyét pedig egy másik vette fel, amit már nem igazán ismertem.

- Kevin Woo – mutatkoztam be.

- Oh, ez nem Koreai teljesen – nézett furcsán. – Egyébként Lee HyeRi – nyújtotta a kezét mire elfogadtam.

- Amerikába születtem és azért. Egyébként a koreai SungHyun, de ezt nem nagyon használják – vakargattam tarkóm.

- Áh, értem. És, hogyhogy hazajöttetek?- érdeklődött és látszott rajta, hogy tényleg érdekli.

- Munka – válaszoltam tömören. Nem igazán szerettem volna felvilágosítani, hogy híres énekes vagyok egy bandában, ugyanis eddig úgy tűnik nem jött rá. Vagy talán nem tudja?

- Hát én mindig is itt éltem, és egy ideig biztosan itt is fogok. Nem igazán tervezem, hogy külföldre mennék vagy valami.

- Gondolom, tanulsz ugye? –kérdeztem, mire bólintott. – Mit?

- Táncot. Szeretek táncolni – mondta kissé elpirulva.

- Az jó. Mindig is csodáltam a táncosokat, és igazán hasznosak úgymond… - mondtam zavartan mire ő furán nézett. – Mármint sokan azt hiszik, hogy nem lehet belőle megélni.

- Te is? – nézett kissé csalódottan.

- Dehogyis – tiltakoztam hevesen. – Szerintem, ha valaki jól csinálja és tehetséges, márpedig te biztosan az vagy – Most mégis mi a hétszentségért bókolok neki? -, akkor simán meglehet belőle élni. Főleg itt. Sok entertainment van, ahova lehet menni táncosnak, ilyen például az NH Média.

Atya ég Kevin! Ez most komoly? Beajánlod neki a céget? Tényleg? Hát nem vagyok normális. Legszívesebben az asztalhoz vertem volna a fejem, de az elég furcsa lenne.

- Igazából még csak másodikos vagyok, és nem igazán érdekelnek ezek a dolgok. Mármint ez az idol cucc, meg az entertainmentek. Hallgatom ezeket a zenéket, de úgy istenigazából senkit nem ismerek… Viszont a barátnőm! – derült fel az arca. – Ő imádja ezeket. Igaz ő is másodikos, de azért később hátha jó lesz.

De én nem a barátnőd akarom hozzánk…

- Oké, majd jöjjön el egy meghallgatásra. Hátha tudok tenni valamit az érdekében – mondtam kínos mosollyal az arcomon. Viszont most már legalább tudom, hogy miért nem ismer. Mert egyáltalán nem mutat felénk idolok felé érdeklődést.

- És te mit csinálsz? Mármint tanulsz vagy valamit?

- Énekelek. Van egy banda és ott. Járunk fellépni meg minden ilyesmi.

- Most is próbáltatok ugye?

- Öm… igen. Mostanában elég sokáig szoktunk próbálni.

- Szóval szeretsz énekelni és idol vagy - mondta ki azt, amit leszűrt beszélgetésünkből. Oké, akkor most már azt is tudja, hogy híresség vagyok. Király…

- Te pedig táncolni és tanuló vagy. Majd egyszer én leszek a háttérzenéd – kacsintottam.

- Ya! Még azt se tudom, hogy hogyan énekelsz. Lehet, a végén csak leégetnél – biggyesztette le az ajkait.

- És honnan tudjam, hogy nem te égetnél le a táncoddal? – vágtam vissza, mire kissé oldalba lökött, és kitört belőlünk a nevetés.

- Jól jegyezd meg Kevin Woo! Én TUDOK táncolni, méghozzá nem is akárhogy.

- Van önbizalmad, ez már jót jelent.

- Csak tisztában vagyok az adottságaimmal – vont vállat.

 Mivel már éjfél is elmúlt úgy gondoltuk, hogy ideje lenne távozni. Nagyon jól elbeszélgettük az időt.

Én gyorsan a kasszához mentem és kinyitottam azt. Már csináltam vagy kétszer, szóval simán ment. Beütöttem az árat, majd kiadta a blokkot, amire gyorsan ráírtam a számom, míg HyeRi a mosdóban volt. Mikor kijött a pénztárcájából vette elő a pénzt, de én hevesen tiltakoztam.

- Nem! Én fizetek.

- Még mit nem! Nem csak te ettél és ittál, hanem én is.

- Nem baj. Én vagyok a férfi. Látod már fizettem is – nyomtam a kezébe a blokkot.

- Én meg a nő, aki szeret fizetni, na, menj odébb – lökdösött, de nem tágítottam. Erre ő csak felsóhajtott majd letette a pénzt és elrohant. Mire feleszméltem már túl messze volt, hogy utolérjem. Ilyen nincs… Nem baj majd visszaszolgáltatom neki valahogy... De legalább a blokk nála van.

Gyorsan felszaladtam Yoo asszonyhoz, és szóltam neki, hogy zárja be a boltot.

- Aranyos kislány nemde?

- Igen az – mosolyogtam. – De még mindig nem csípem a rövideket.

- Édes fiam vannak kivételek – nézett rám olyan én-már-csak-tudom-hiszen-öreg-vagyok nézéssel.

- Igen vannak – nevettem majd távoztam a kávéházból. – Jó éjszakát!

Visszafelé HyeRi nálam hagyott fizetőeszközével szórakoztam. Már vagy hatvanadszorra forgattam meg a kezemben, de hogy miért magam sem tudom, ugyanis az eltelt idő alatt semmi drasztikus változást, vagy érdekességet sem fedeztem fel...

Már épp tettem volna el a zsebembe, amikor valami furcsa foltot vettem észre rajta. Elkezdtem közelebbről vizsgálni, és számokat fedeztem fel. Méghozzá nem is akármilyen számokat, hanem HyeRi telefonszámát!

A telefonom őrült csörgésére keltem. Kezdődhetnek a próbák hurrá! Úgy néz ki éhes vagyok, ugyanis a hasam egy jó nagyot korgott. Lehetséges, hogy nem ettem eleget Aj főztjéből. De várjunk csak, tegnap este a fánkot ettem v-vagy…

Na, ne! Szóval csak álmodtam? Az nem lehet! Ne már!

- Aish – bosszankodtam.

- Mi bántja már lelked? – halottam meg KiSeop kómás hangját.

- Semmi, semmi – legyintettem majd a fürdőszobába vettem az irányt.

Pedig olyan valóságos volt. Tényleg azt hittem, hogy az a valóság. Vagy talán most álmodom azt, hogy azt csak álmodtam pedig nem is, és az volt a valóság? Oké összezavarodtam… Még sose volt ilyen valósághű álmom. Vajon mi történt? Oké, hogy nem akartam rosszat álmodni tegnaptól, de azért ez durva. Ugyanúgy éreztem magam fáradtnak, éhesnek, boldognak meg minden ilyesmi.

De ha ez az én álmom volt, akkor miért pont egy rövid? Ráadásul csinos rövid?! Könyörgöm, én a hosszút szeretem! Akkor meg miért nem hosszú hajú volt a lány? Tök mindegy, holnapra úgyis elfelejtem az egészet. Viszont ha eltekintek attól, hogy rövid volt tényleg tökéletes. De mi is volt a neve... És a telefonszáma?

Chapter Two

Sziasztok! Ezennel meghoztam a második fejezetet is, ezúttal Kevin szemszögéből ^^ Minden nemű véleményt örmmel fogadok, szóval csak hajrá, és a kis pipákat se felejtsétek, meg a feliratkozást :3
Igazából nem nagyon tudom, hogy mit fűzhetnék hozzá :$ Úgyhogy mindenkinek észveszejtő nyári szünetet kívánok! :D

Kellemes olvasást! Chu~

*Kevin POV*

Már legalább egy órája utazhattam kedves csapattársammal, és legjobb barátommal a kiszemelt tetováló szalon felé, amikor végre a kocsi megállt előtte.

Eléggé meguntam, hogy napok óta, még azaz átlag négy-öt - jó esetben hat óra -, alvásom sincs meg, mint eddig… Szóval elkezdtem törni az agyam, hogy mivel tehetnék ellene. Aztán hirtelen beugrott egy tetoválás, egy álomcsapdáról, és az óta nem tudom kiverni a fejemből. Óriási késztetést érzek arra, hogy magamra varrassam.

A fiúk tanácsára vártam pár napot hátha lecseng, de nem. Legbelül érzek valami késztetést, hogy nekem ezt muszáj. Egyszerűen kell és kész. De, hogy pontosan miért, azt már magam sem tudom…

A kocsi leparkolt én pedig KiSeoppal az oldalamon kiszálltam. Két lány épp akkor jött ki a szalonból. Elől ment egy rövid hajú, arcát nem tudtam megfigyelni, sőt nem is láttam, mert rögtön elfordult balra. Mögötte egy barna hajú lány ballagott, aki sikeresen neki ütközött KiSeopnak. Arról, hogy melyik hibája volt fogalmam sincs.

- Elnézést - motyogta a lány. Akkor gondolom az övé... Kissé elidőztek egymás bámulásával, amit a rövid hajú lánnyal nem néztünk jó szemmel, és ő ennek hangot is adott.

- MinAh nem élek örökké! - kiáltotta. Hangja különösen csodásan csengett. A kiáltására MinAh - mint kiderült -, kicsit megrázta a fejét, ezzel kikerülve a "transzból", majd barátnője felé vette az irányt. Barátom még egy ideig állt egy helyben, aztán pedig elindultunk befelé.

Már ültünk egy ideje mikor végre megszólalt KiSeop.

- MinAh... - mondta ki a csaj nevét, de úgy, mintha valami törékeny váza lenne, amit csak a megemlítésével ripityára lehetne törni. - Szóval így hívják.

- Igen így, és úgy látom, hogy eléggé az eszedbe véste magát... – sóhajtottam rosszat sejtve.

- Azzal az aranyos kis pofival, szájjal és szemekkel, nem csoda. Biztosan a szemei is nevetnek. Igen látnom kell, ahogy nevet - csapott combjára izgatottan. - Meg akarom ismerni.

- És ezt mégis, hogy tervezted Rómeó?

- Haver a neve már megvan, és abban a szalonban vagyunk ahol ők is voltak. Szóval csak meg kell tudni, hogy melyik munkaerő fogadta őket, és kihúzni belőle az információt.

- Hát sok sikert hozzá - veregettem vállba.

Hirtelen megjelent SoYeon a tetováló. Az pedig, hogy honnan ismerem nem bonyolult; a nővérem eléggé jóban van vele. Na, innen ismerjük egymást. Vagy kétszer, ha találkoztunk.

- Sziasztok, srácok - villantotta meg mosolyát.

- Hello - köszöntünk egyszerre.

- Miben segíthetek? - fordult felém.

- Tetoválást szeretnék - böktem ki.

- Te? - kérdezte és hangjából kisütött a meglepődöttség és a szórakozottság.

- Miért olyan meglepő ez mindenkinek? - kérdeztem durcásan. Eddig akárkinek mondtam senki sem hitte el... Mindenki nevetett vagy komoly fejjel benyögte „Te most csak szórakozol”, pedig én halál komolyan gondolom. Nem értem, hogy miért ne lehetne tetkóm...

- Talán, mert te vagy te - kuncogott SoYeon. - Nem érdekes térjünk az üzletre. Milyen mintát szeretnél és hová?

- A szegycsontomhoz szeretnék egy álomcsapdát.

- Te is? - csodálkozott. - Szóval ti vagytok - motyogta túlságosan is halkan.

- Tessék? - kérdeztem vissza.

- Semmi-semmi - legyintett.

- De hogy értve „Te is”? Ki akart még? - szólalt meg KiSeop.

- Az előbb itt volt két lány, és az egyik is pont álomcsapdát kért.

- Hát ez érdekes - mondtam.

- Igen az. Nagyon is - mosolygott pont úgy, mint aki tud valamit, de egy ideig biztosan nem fogja megosztani velünk. Seoppiera nézve remélhetőleg nem a MinAhról szóló  információkat.

Bementünk SoYeon kis dolgozó sarkába és lefektetett. Elkezdte a minta megrajzolását. Én pedig idő közben felületem, elég lesz majd a varrás alatt feküdnöm. KiSeop nem bírta sokáig, hogy ne kezdjen el szimatolni és megszólalt, ezzel kezdetét is vette a szócsatájuk.

- Szóval SoYeon, hogy is hívják a lányt, aki itt volt?

- Melyiket? - válaszolt kérdéssel.

- MinAh-t.

- Hát MinAh-nak, most mondtad - jelentette ki mire elnevettem magam.

- De a teljes neve –siettette kézmozdulatokkal válasz adását barátom.

- Miért kéne nekem azt megosztanom veled?

- Mert jobban meg szeretném ismerni.

- Hát ez esetben inkább megvédeném a csajt ettől a megrázkódtatástól - mondta SoYeon, mire megint nevettünk kivéve nyomozó társunk.

- Huu, de vicces, komolyan...

- Bang MinAh.

- Kicsit bővebb információ?

- Oké, de nem tőlem tudod. Másod éves az egyetemen és táncos szakon van. Három lánnyal él együtt. Ne kérdezd hol, nem tudom.

- És mi az iskola neve?

- Valami Koreai Művészeti Egyetem vagy Nemzeti Művészeti Egyetem. Nem is tudom.

- Koreai Nemzeti Művészeti Egyetem* - pontosítottam.

- Igen az - bólogatott helyeslően majd felállt, egy mozdulattal ledöntött, és rám nyomta a megrajzolt mintát.

- Nézd meg a tükörben – utasított, én pedig engedelmeskedtem. Tetszett, így SoYeon meg is kezdte a munkálatokat.

Elégedett vigyorral az arcomon szálltam ki a kocsiból, miután megálltunk a dorm előtt. Annyira jó kedvem volt, hogy semmivel se lehetett volna lelőni. Legalábbis azt hittem egészen addig, míg meg nem láttam a nappaliban egy ideges Manager hyungot. Hupsz... Ebből még baj lesz.

Olyan halkan, ahogy csak lehet próbáltam levenni a cipőm, hogy még véletlenül se vegyenek észre. Ez össze is jött, viszont mikor szálltam volna el a Manager mögött – mivel én annyira angyali vagyok -, az karom után kapott, én pedig megdermedtem.

- Csak ne olyan sietősen, angyalka - csóválta a fejét. Látjátok? Én mondtam. – Vagy mégse annyira angyal? – fordított maga felé. – Tudod Kevin, én tényleg úgy gondoltam, hogy te lehetsz a banda angyalkája. Sőt nem csak én, hanem a rajongók is. Erre most kiderül, hogy tetoválást akarsz…

Erre a mondatára kissé megkönnyebbültem. Hogy miért is? Mert Hyung ezek szerint úgy tudja, hogy én csak akarok. A hangsúly az „akarsz” szócskán van, ugyanis ez azt jelenti, hogy még nincs meg az a bizonyos tetoválás. Igazából meg van, de míg a Manager nem tud róla, addig nincs semmi probléma, nemde bár?

- He… he… he… - ”nevettem” – Manager hyung honnan szedi ezt a badarságot? – lapítottam.

- Kevin, Kevin, Kevin – csóválta megint a fejét. A többieken erősen látszódott, hogy élvezik a műsort… De legalább nem mondták el neki, hogy KiSeoppal épp tetoválást csináltatunk. Vagyis csak én… De ha Elinek szabad nekem miért nem?! – Nem szeretném, hogyha a rajongók fenn akadnának ezen a kis incidensen. Mármint te vagy a jótét lélek, aki mindenkivel mindig kedves, segítőkész, akit mindenki szeret. Nem lehet tetoválásod! – jelentette ki mintha valami törvény lenne, amit ha megszegsz, életfogytiglanra ítélnek.

- Ya! – ellenkeztem. Ha most rögtön fejet hajtanék, az elég furcsa lenne nem? Inkább ellenkezek kicsit. – Miért volna baj, ha tetoválásom lenne? Elinek is van, a rajongók pedig tűrik attól függetlenül, hogy eléggé gyatra lett – néztem barátomra bocsánatkérő pillantással. – Akkor nekem miért ne lehetne? Én is ugyanúgy megérdemlem! Ha valaki szeret, akkor nem azért fog megutálni, mert van rajtam egy pici tetoválás!

- Kevin Woo! – emelte fel hangját, amitől mindenki azonnal összerezzent. – Mindegy hagyjuk – legyintett. Most mi van?! Erre a mondatára nem kicsit lepődtem meg, de nem csak én, hanem a többiek is. – DE!

- Hogy mindig ott van a de… - bosszankodtam orrom alatt.

- Mielőtt megcsináltatod, kétszer! – mutatta ujjával. - Nem, nem is, háromszor, sőt négyszer gondold meg, hogy tényleg akarod-e!

- Öm… Izé… Már megcsináltattam – suttogtam, miközben tarkóm vakargattam.

- HOGY MIT CSINÁLTÁL?! – kiáltott, vagy inkább már sikított, mire a csapat többi részéből kitört a nevetés. Én csak álltam ott megszeppenve, majd bűnbánó fejjel szétettem két tenyerem. Most ezen, mi olyan vicces?

A Manager villámszórós szemekkel a fiúk felé fordult.

- Senki nem nevet! – kiabált rájuk, mire próbáltak felvenni komoly arcokat, de nem igazán jött nekik össze. – Jól van. Most már nem tudunk mit tenni ellene… Viszont, hogy a fanok ne visszakézből tudják meg, és ne sértődjenek meg, muszáj, leszel valahogy megosztani ezt velük. Szóval hajrá – csapta össze tenyerét majd megindult az ajtó felé. Már épp kilépett volna, én pedig lélegeztem volna fel, de visszanézett. – Oh és egy hónapig te mosod a szennyest, és viszed le a szemetet! – vigyorgott majd elment.

- Aish… - fejeztem ki érzéseim.

- Mi a fészkes fenét értesz te azon, hogy gyatra a tetkóm? – ütött tarkón Eli…

- Nem is tudom, vajon mit takarhat a gyatra szó – forgattam a szemem.

- Nem, mintha a tied jobb lenne – nézett félre.

- Még nem is láttad! – háborodtam fel.

- Nem is akarom – köpte oda majd elment.

- Ya! Cöh… Komolyan. E-egyébként meg se mutattam volna! – kiáltottam neki kis fáziskésés után. Alapvetően jó a kapcsolatom Eli-al, csak néha eléggé csipkelődünk. Viszont a tetoválása… na, az tényleg nem tetszik.

- Azért nekünk megmutatod? – dobta át kezét vigyorogva vállam felett SooHyun.

- Persze – mosolyogtam, majd lehúztam a pólóm.

- Király - bólintott elismerően.

- Ja, nem rossz – mondta Hoon.

- Nekem kicsit furcsa, hogy Kevinen van – mondta Aj.

- Már miért lenne attól furcsa? – kérdeztem fura fejjel.

- Nem illik hozzád egy tetoválás – vont vállat majd bement a konyhába.

- De mi ott, azaz izé? – tette úját Hoon egy bizonyos pontra, amit én nem láttam.

- Mi? – értetlenkedtem.

- Olyan, mint egy forma – mondta KiSeop világmegváltó fejjel.

- De mi?! – csattantam fel.

- Ti idióták az csak az örökké valóságnak a jele vagy minek. Az Infinite jele is ez… Biztos azért néztétek másnak, mert átmegy rajta az háló izé… – helyesbített SooHyun.

- Istenem! – fakadtam ki majd egy tükör elé siettem, és elkezdtem vizsgálni a tetoválásom. Tényleg csak az Infinite jele volt az. Nem tudom, mit kell itt fennakadni…

Miután leellenőriztem, hogy semmi furcsa és szokatlan nincs az én tetoválásomon, visszamentem a fiúkhoz, akik javában elvoltak a maguk kis világában. Aj főzött. Hoon és SooHyun Xboxoztak éppen. Elison még mindig a saját kis rejtekében volt KiSeop pedig kíváncsi szemekkel figyelte, Aj-t. Hirtelen megunta a figyelést, és be akart segíteni, azonban Aj ezt nem igazán nézte jó szemmel.

Egy ideig csak néztem, ahogy KiSeop Aj keze után kapkod, hogy had csinálhassa ő is a dolgokat, de konyhafőnök mindig elhúzza. Mikor meguntam a kettejük bámulását bementem a szobámba.

Manager hyung tanácsát megfogadva előkaptam a telefonom és elkezdtem csodás selca-kat csinálni magamról és a tetoválásomról. Ehhez persze kénytelen voltam levenni a felsőm… Végül is ennek a fanok csak örülni fognak nem? Elég jól elvoltam a selca készítéssel, és így lelőttem a tökéletes fotót új testi szerzeményemről. Miután végeztem magamra kaptam a felsőm, és kimentem a többiekhez, majd velük is csináltam egy pár képet.

Mára már igazán király vagyok ezeknek a képeknek a gyártásában, viszont régen ebben is elég rossz voltam… Még Eli-al is csináltam képet, aki már kibújt a szobájából, és elfelejtette nem rég keletkezett sérelmeit.

Mikor már elég sok kép készült visszamentem a szobámba, kikerestem a megfelelő fotót és felraktam Twitterre „Tetoválás, hogy mindig a KissMe-kkel álmodjak ^^ Mit gondoltok?” megjegyzéssel.

Igazából nem azért csináltattam, hogy mindig velük álmodjak, hanem azért, hogy elmúljanak démonos éjszakáim. Viszont ez nem azt jelenti, hogy nem szeretném a KissMe-ket. Nagyon is szeretem őket, hiszen nekik köszönhetek mindent, és egyáltalán nem bánnám, ha velük álmodnék éjszakánként. De ki kell mondani, nem konkrétan ezért csináltattam.

Pár percen belül elég sokan írtak. Legtöbbjük jó vélemény volt meg, hogy milyen aranyos vagyok és menő, viszont van egy-kettő hitetlenkedő és ellenző. Mindegy, én testem!

A nap további részében megettük Aj csodálatos főztjét, majd még szórakoztunk kicsit az Xboxon, és megbeszéltük a nap eseményeit. Nap végén testem egy ásítással jelezte, hogy bizony idő van, és menni kéne aludni. Szuper gyorsasággal – hogy még véletlenül se valaki más foglalja be –, az összes cuccommal együtt berontottam a fürdőbe, és magamra zártam az ajtót.

Hosszú kényeztető fürdőt vettem, mint mindig. Imádtam áztatni a forró vízben habtestemet, közben pedig hallgatni a zenét. Viszont mikor a többiek rám kapcsolták a villanyt, koránt sem volt annyira felemelő. Na, jó, néha élveztem mikor hót sötétben csak voltam, azonban néha roppant idegesítő tudott lenni.

Viszont volt, amikor én vittem be gyertyákat meg ilyesmiket, és kapcsoltam le a villanyt. Na, akkor, azaz idegesítő, mikor feloltják… Fürdés után megmostam a fogam magamra vettem a pizsim, ami egy alsóból állt, és befeküdtem az ágyamba.

Pár perccel később már nem érzékeltem semmit egészen addig, még KiSeop fel nem zargatott…

- KEVIN WOO MÉGIS MI A PICSÁÉRT VILÁGÍT A TE TETOVÁLÁSOD?! – kezdte viszonylag normális hangvételben viszont egyre jobban vékonyodott hangja.

- Miket hordasz te itt össze? – motyogtam.

- A-a tetoválásod! – mutatott rá. – Világított, vagyis nem az, inkább egy része a tetoválásodnak. Ilyen kékeszölden, nem is, inkább türkiz színnel világított, amikor aludtál és-és – makogott össze vissza.

- KiSeop jól vagy? Nem világít. Semmi. Se a tetoválás, se egy része – mutogattam most már én is rá.

- De az előbb. Én tényleg láttam – motyogta maga elé.

- Inkább feküdj le és aludj – álltam fel, majd az ágyához vezettem, aranyosan betakartam a takarójával, és lefektettem aludni.

- Jó éjszakát Seoppie – mosolyogtam rá, majd visszamentem a saját ágyamba.

Elalvás előtt még hallottam, ahogy mond valamit.

- De én láttam.

*Korea National University of Arts

Chapter One

Milyen kis türelmetlen vagyok :O Mivel nem bírtam várni szombatig, ezért már most kiraktam a részt, hogy eltudjátok olvasni :$

Ez még eléggé az eleje és csak alap információkat tudtok meg belőle, viszont az első két rész indítja be az egész történetet :D Remélem meglesztek vele elégedve, és nem fogtok benne, vagy mondhatnám úgyis, hogy bennem csalódni!

 Ha tetszik a blog, akkor komenteljetek és iratkozzatok fel! Nagyon örülök bármilyen visszajelzésnek, és ha látom, hogy olvassátok a ficit ^^

Kellemes olvasást! Chu~

*HyeRi POV*

- MinAh! Ez nem vicces! – Épp ebédszünet volt, én pedig legjobb barátnőm korholtam túlzott nevető rohama miatt, miközben megpakolt tálcáinkkal haladtunk a szokásos kis asztalunkhoz.

- Nem kell ezt annyira felfújni. Néhány napja rosszat álmodsz ennyi az egész. Ne gondold túl – legyintett nemtörődöm stílusban.

- Én egyáltalán nem fújom fel… - pufogtam. – Két hete nincs egy jó álmom sem. Alig tudok aludni, mostanság már nem is akarok... Próbálom magam ébren tartani... Csak nézz a fejemre! – mutattam az említett testrészre felháborodottan.

Valami katasztrófa sújtotta területre hasonlított leginkább az amúgy kipihent és ápolt arcom. Szemeim alatt hatalmas fekete karikák ékeskedtek, arcom nyúzott volt, tekintetemből pedig a legkisebb szikra is hiányzott, ami az életet mutatta volna.

Napok óta egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni… Valami rossz árny mindig megszállta az álmaim, ezzel feldúlva a békés képeket. Fogalmam sincs róla, hogy ez miért van. Mindig is jó alvó voltam, aki mindent át tud aludni és a legnagyobb zaj is alig bírja kipattintani az ágyból… De most minden felborult és ez egyáltalán nem tesz jót a hétköznapjaimnak.

A teljesítményem egyre jobban halad a mélypont felé és nem igazán tudom, mit tehetnék ellene. Már SoJin szokásos reggeli turmixitalára is rászoktam, ami elvileg határtalan energiával tölt el. Hát, nálam nem jött be…

- Hát… ha JiHoo így meglát, azonnal elszalad – kuncogott barátnőm határtalan együttérzéssel.

- Egyáltalán nem. Egy suliba járunk, mintha nem tudnád, és ugyan olyan aranyos - mosolyogtam elégedetten.

JiHoo a barátom volt lassan egy éve. Igaz, voltak kisebb nagyobb összerezzenéseink, de kinek nem? Egyébként mindig odafigyel rám, vicces, kedves, gondoskodó, és ami a lényeg, hogy szeretem. A jelenlegi állapotban nem igazán tudnám elképzelni az életem nélküle.

- Csodálom azt az embert – biggyesztette le elismerően ajkát.

- Te csak ne csodálj senkit, inkább segíts és találjunk ki valami megoldást – mondtam miközben leültünk az asztalunkhoz.

Az ivólevemről letéptem a szívószálat, kibontottam és a kis lyukba tettem. Hogy cselekedetem ne legyen fölösleges az itókát ajkaimhoz emeltem majd a számba helyeztem a szívószálat.

- Mit szólnál egy álomcsapdához? Elvileg azok bejönnek – vont vállat miközben evett egy falatot. Talán igaza van. Lehet, vennem kéne egy álomcsapdát… De az túl egyszerűnek tűnik... Valami más megoldás kell, de ezen az úton elindulhatok.

- Nem is tudom… Inkább keressünk valami mást – hessegettem kezemmel az ötletet majd én is enni kezdtem.

Ezek után annyira elmerültem az evészetben, hogy észre se vettem, amint barátnőm felém igyekszik. Csak MinAh bökdösésére eszméltem fel, majd kérdő tekintetemmel ajándékoztam.

- Úgy néz ki, Yura valamit nagyon mondani szeretne - biccentett fejével a rohanó lány irányába.

Yura mindig is kissé hiperaktív volt. Tele van élettel és vidámsággal, szinte egy percre se lehet lelőni. Viszont amikor alszik, teljesen ki van ütve és arra sem kelne fel, ha egy medve épp felfalna minket.

Most is rohan, miközben a kezével kalimpál és nevemet kiabálja folyamatosan. Várjunk! Hogy mit csinál? Csodás… megint leéget. Hirtelen kezdtem el neki mutogatni mindenféle hülyeséget csak azért, hogy végre maradjon már csendben és próbáljon meg vállalhatóan viselkedni.

Egy évtizedbe telt, de végre elhallgatott és gyors sétában haladt tovább. Mikor megérkezett épp szólásra nyitotta volna száját, de megijedt.

- Atya ég! Te szörnyen nézel ki – fogta fejét hitetlenkedésében. – Napról napra rosszabbul – emelte a magasba pár rövid hajtincsem majd elengedte, azok pedig tehetetlenül hullottak vissza a többi mellé. – Tragédia…

- Oké! Yura… tudom – fújtattam. – Mi annyira fontos, hogy a fél iskolát végigordítottad miattam?

- Ja, igen! Valami eszméletlen tetoválást láttam az egyik csajon a vécéből kijövet. A felsőjét cserélte le és megláttam az oldalán lévő tetoválást. Gyorsan le is kaptam. Ha minden igaz nem vette észre - magyarázta miközben kotorászta elő telefonját.

Nekem már a tetoválás szóra felcsillant a szemem így alig vártam, hogy megmutassa. Mikor végre előkerült a telefon megcsodáltam a képet. A lány oldalán egy toll volt, aminek a vége fokozatosan repülő madarakká alakult át.

- Hű – fejeztem ki csodálatomat. – Ez eszméletlen!

Mindig is tetszettek a tetoválások és szerettem is volna egyet. Sajnos sose tudtam, hogy mégis mit kéne magamra varratnom, ezért inkább hagytam az egészet… Plusz a szüleim se nagyon örülnének neki annak ellenére sem, hogy tizenkilenc éves vagyok és külön élek.

Ám ekkor beugrott.

- Megvan! – kiáltottam fel örömömben és ezzel egy huzamban pattantam is fel helyemről.

- Mi van meg, édesem? – nyomott egy puszit arcomra JiHoo.

- Áh, csak az, hogy hozhatom helyre ezt – mutattam ismét a fejemre. Tényleg tragédia volt…

- Ki vele, még mielőtt a kajámba esik a fejem – siettetett MinAh.

- Mivel túl szokványos lenne, ha csak simán vennék egy álomcsapdát és már régóta szeretnék egy tetoválást kombinálom a kettőt – közöltem büszkén eszméletlen ötletem, miközben mutattam a számot kezemmel. Abból ítélve, amit az arcukon láttam, a többiek viszont egyáltalán nem találták annyira csodálatosnak, mint én, így csalódottan rogytam le a székemre. – Pedig ez tényleg egy jó ötlet volt – mondtam és inkább elkezdtem kevergetni a kajám.

- Édes mi nem azt mondjuk, hogy ez rossz ötlet volt - simogatta hajam JiHoo.

- Csak lehetséges, hogy megbánod. Eddig körülbelül azt se tudtad, mi azaz álomcsapda, most pedig magadra akarod varratni? Nem gyors ez egy kicsit? - kérdezte MinAh.

- Nem hiszem, hogy gyors lenne... Láttam már képen és tetszett. Most pedig szükségem van rá - jelentettem ki nemes egyszerűséggel. Azt hiszem az volt az, amit a képeken láttam. Gondolom…

- Szerintem ez nagyszerű! - szólt közbe az egyetlen személy, aki támogat benne, nem más, mint Yura.

- Látjátok - tettem szét kezem. - Nektek is olyan lelkesnek kéne lennetek, akárcsak Yura...

- Elnézést, hogy nem támogatlak rögtön minden őrültségben, ami eszedbe ugrik... Csak pár órával később - fonta keresztbe karját Minnie.

Igazából teljesen jól mondta. Először minden hülyeségemről le akar beszélni - ritkán megy is neki -, de általában nem jön össze. Egy idő után feladja, és inkább támogat, hogy ne egyedül csináljam. Néha megbánom ezeket a döntéseket, néha nem. Ennyire egyszerű.

- Jól van már - löktem kicsit vállán. - Nem kell a durci - somolyogtam.

- Azért szerintem SoJint is be kéne avatni - szólalt fel ismét barátom mire mindenki bólintott.

Mikor vége volt az utolsó órámnak is boldogan indultam el haza. Siettem, hogy minél hamarabb meg tudjam beszélni SoJinnal, hogy én ma igenis elmegyek és csináltatok magamnak egy tetoválást arról az álom izéről... Igen elfelejtettem a nevét, de ettől függetlenül még segíthet a problémámon nem?

Idő közben annyira siettem haza, hogy el is felejtettem a két jómadár osztály- és lakótársamat. Csak akkor jutott el tudatomig, mikor MinAh vállamnál fogva morcos arca felé fordított. Valahogy jobban tetszik, mikor nevetnek a szemei...

- Lennél szíves olyan aranyosnak lenni, hogy máskor nem hagysz ott minket? - mormogott.

- Bocsánat... Csak már szeretnék a tetováló szalonban lenni, ezért sietek.

- Hát siethetnél úgy is, hogy megvársz minket - mondta fenyegető tekintettel Yura.

- Egyáltalán a szüleid mit fognak hozzá szólni? - akadékoskodott még mindig MinAh. Tudtam, hogy a tetoválásra érti. - Egyébként most az egyszer elnézzük, hogy ott hagytál minket.

- Rendben, legközelebb nem hagylak ott tieteket, na. És az már úgyis mindegy lesz, ha magamra varrattam. Plusz kitagadni nem nagyon tudnak mivel már így  se velük élek...

- Viszont ők fizetik a költségeid, amit a házba és minden másba fizetsz - okoskodott Yura.

- Lényegtelen, anya úgyis imádni fogja - legyintettem.

Az út további részében nem nagyon beszélgettünk, ugyanis ha az ember a legjobb barátaival ugyan abba a közép suliba jár három éve és egy éve együtt is élnek, néha kell a nyugalmas csend. A kínos csend viszont nagyon ritka kis csapatunkban.

Mihelyst látókörömbe került csodás kis otthonunk gyorsabbra vettem lépteim és a házba rohantam. Gyorsan ledobtam magamról a cipőim és a nappaliba repültem. SoJin ilyenkor általában mindig itt csinál valamit, vagy a konyhában. Ha egyáltalán itthon van, hiszen ő már dolgozik.  Ezért van az, hogy egy tizenkilenc és két húsz éves lány együtt tud élni.
SoJin ő elég idős, huszonhét éves így ő az úgynevezett gyámunk. Sminkes az M!CountDown-ban. Ennek ellenére még egy hírességnek sem mutatott be minket... Nagyon kedves... De még ő se hozott haza senkit az idolok közül. Pedig tuti, hogy volt már valamelyikkel közelebbi kapcsolatban vagy épp most is van.

Igazság szerint én nem is nagyon vagyok oda ezekért a bandákért. Sokat hallgatok, de egyik bandából sem ismerek tagokat, és ha életemben egyszer láttam őket, akkor az teljesítmény. De például Yura teljesen oda van az idolokért.
Mikor megláttam, hogy SoJin ott ül a kanapén hatalmas kő zuhant le a szívemről. Nem is haboztam tovább rögtön mellé vetettem magam, és belekezdtem mondandómba.

- Unnie! - vigyorogtam rá.

- Valaki nagyon hiperaktív ma - húzta hátra felsőtestét. - Mit szeretnél?

- Tudomásom szerint teljességgel tisztában vagy azzal, hogy napok óta nem tudok aludni...

- HyeRi csak rád kell nézni - mondta sajnálkozóan, amiért legszívesebben kinyírtam volna a tekintetemmel. Miért tudatja velem mindenki ilyen keményen?

- Igen tudom! Hidd el nap, mint nap találkozok tükörrel! Olyan borzasztó - borultam csalódottan vállára.

- Semmi baj - simogatta fejem. - Előbb-utóbb menni fog éjszakánként az alvás is. Szoba tiszta is lettél, ez is menni fog - mosolygott rám biztatóan felemelt hüvelykujjakkal.

- Hahaha, nagyon vicces.

- Min nevetünk ennyire? - érkezett meg Yura és MinAh.

- Azon, hogy HyeRi szobatiszta - kuncogott SoJin, amit én egy szemforgatással jutalmaztam.

- A tárgyra visszatérve. Ma már tényleg megszűnnek lidérces álmaim, ugyanis ma elmegyek, és tetovált bőrrel térek vissza  - vigyorogtam.

- Sok sikert - ütögette meg a fejem búbját.

- Mi? - esett le MinAh álla. - Ennyivel elintézed?

- Felnőtt ember. Az egyik legjobb barátnője vagyok, nem az anyja. Azt csinál, amit akar. Minden embernek kell hibákat ejtenie, és ha ő ezt akarja, hát tegye. Soroljam még? – ismertette érveit a legidősebb.

- Nem kell - mondta MinAh lehangoltan.

- Akkor jó. És milyen mintát szeretnél? - érdeklődött SoJin.

- Álomcsapda! - vágtam rá. Ó eszembe jutott.

- Szóval ezért múlnak majd el a rossz álmaid – következtetett.

- Pontosan - bólogattam.

- És nekem hála találta ki! - mondta büszkén Yura, miközben bőszen mutogatott magára.

- Mindkettőjük keze benne volt - húztam két oldalról magamhoz MinAh-t és Yurát.

- Ha már mind a hárman ölelkeztek én se akarok kimaradni - mondta Jinnie majd hozzánk araszolt és egy jó nagy ölelést hajtottunk végre.

Mivel már régóta szeretnék tetoválást ezért már egy jó ideje kinéztem magamnak egy jó kis tetováló szalont itt Szöulban. Általában így van, ha én szeretnék valamit, rögtön utána nézek és mindent eltervezek.

Emlékszem mikor a kutyás korszakom volt. Kinéztem a kutyust majd a ruháit és minden mást. Szépen összeadtam a dolgok árát és kijött, hogy mennyi pénz kell ahhoz, hogy mindez meglegyen. Vagy, mikor lovat akartam. Természetesen egyikből sem lett semmi a pénz és a többiek miatt... Nem értem miért nem szeretnék a lányok, ha lenne egy cuki kis kutyusunk vagy egy lovunk... 

Teljes extázissal vonultam a szalon felé JiHooval az oldalamon és persze MinAh husival. Mostanra már megbékélt a dologgal miszerint tetoválásom lesz. Kicsit ülepednie kellett a dolgoknak.

- Összeroppantod az ujjaim - lépett elém hirtelen, majd fogta meg másik kezem is barátom.

- Sajnálom - enyhítettem a fogásomon. - Csak kissé izgulok - mondtam egy kínos mosoly kíséretében.

- Nyugi itt vagyunk - simogatta meg karom barátnőm.

- Tudom, de ez akkor is rémisztő. Nemsokára egy tűvel fognak rám rajzolni egy mintát, ami soha többé nem jön le.

- Azt is megcsinálhatjuk, hogy felrajzoljuk alkoholos filccel, majd mindig átfirkantjuk - adta remek ötletét MinAh.

- De, majd pont... Inkább maradok az eredeti verziónál – forgattam szemeim. Minnie és a csodálatos, utánozhatatlan ötletei!

- Ilyen az én bátor barátnőm - tapasztotta JiHoo édes ajkait az enyémekre.

- Szeretlek - suttogtam ajkaiba.

- Én is - puszilt még meg.

- Aztán el ne folyjatok itt nekem - mondta MinAh és előre indult.

- Megnyugodhatsz nem fogunk - nyújtottam rá nyelvem és tovább indultunk.

Miután beértünk a szalonba kiszemeltünk pár szabad helyet majd leültünk. JiHoot keresték telefonon így kicsit magunkra hagyott.

Igaz régtől szerettem volna tetoválást és úgy éreztem lelkileg teljesen felkészültem, de most, hogy itt ülök egészen más, mint gondoltam.

- Ne idegeskedj, nem tesz jót a szépségnek - csípett arcomba MinAh.

- Nekem most már úgyis mindegy - biggyesztettem le ajkam.

- Dehogyis - tiltakozott -, gyönyörű vagy csak most nem vagy formában.

- Köszi...

- És hova szeretnéd tetetni?

- Nem tudom. Annyi lehetőség van...

- Akkor valami elképzelésed van már milyen lesz? - kérdezte mire szégyenlősen meg ráztam a fejem.

- Nincs - vallottam be.

Minnie épp szólásra nyitotta volna száját, amikor JiHoo visszatért.

- Édesem, sajnálom, de muszáj elmennem. HanAh az oviban maradt anya pedig a kórházban és nekem kell érte mennem. Sajnálom - húzta el a száját.

Furcsa volt, mert miközben mondta egyszer sem nézett a szemembe, vagy ha nézett, akkor is csak pár másodpercre...

HanAh egyébként a kis húga. Nagyon aranyos kis teremtés. Mindig mikor ott vagyok, rajzol nekem valamit, mi pedig sokat játszunk vele. Az anyukájuk ápolónő és biztos valami dolga akadt, azért kellett tovább bent maradnia.

- Semmi gond, megértem - mosolyogtam. - Már most hiányzol - bújtam hozzá.

- Nyugi holnap úgyis látjuk egymást - tette kezét állam alá.

- Szerencsére - vigyorogtam.

- Viszont most mennem kell. Szeretlek - nyomott egy hosszú csókot ajkaimra majd elhagyta a terepet.

- Az elején tényleg úgy voltam vele, hogy imádnivalók vagytok, de mára már nem értem, hogy nem unjátok egymást – piszkálgatta körmeit MinAh.

- Hidd el, néha tudjuk unni egymást - nevettem.

- Az nem rossz jel egy kapcsolatban, ha a felek unják egy mást?

- Ő... Ez az első komoly kapcsolatom, remélem nem... – lett bizonytalan a hangom.

- Mindegy nem az én dolgom - vont vállat majd felállt és elindult. Most ő is itt hagy?

- Yah! Most elbizonytalanodtam miattad - duzzogtam. - Hova mész?

- Csak a mosdóba - mondta mire én bevágtam egy ó-értem fejet aztán pedig tovább ment.

Míg MinAh vécén volt azon gondolkoztam, hogy hova is tetessem a tetoválást. Régen nagyon szerettem volna a hátamra egy nagy szárnyat, de később rájöttem az túl durva lenne... Utána arra jutottam, hogy a nyakamra kéne valami, de mivel ott nem mutatna jól az álomcsapda, ezért máshova csináltatom.

Egy óra múlva sikeresen túlestem a beavatkozáson. Végül is a hátam felső részére került a tetoválás és gyönyörű lett. Imádom. Szó szerint nem tudok betelni vele. Remélem JiHoonak is ugyan ennyire tetszeni fog.

- Tényleg nagyon jó lett - mosolygott elismerően MinAh is.

- Ugye? – néztem rá csillogó szemekkel.

- Ühüm. Most már csak reménykedjünk, hogy bejön.

- Pontosan - bólogattam miközben kifelé toltam az ajtón és kiléptem a szalonból.

Egy nagy kocsi pont akkor állt meg az út szélén és kiszállt belőle két srác. Úgy igazán nem figyeltem meg őket, rögtön elfordultam abba az irányba ahonnan jöttem viszont hallottam, ahogy MinAh szerencsétlenkedik.

- Elnézést - szabadkozott. Biztosan neki ment az egyik srácnak. Nem is ő lenne.

- MinAh, nem élek örökké! - céloztam rá, hogy siessen, de közben még csak hátra sem fordultam. A következő pillanatban egy kivirult MinAh-t láttam az oldalamon. – Húúú, valakinek elcsavarták a fejét.
- Nem is igaz - tiltakozott.