Chapter Thirty (Last)

*Author's POV*

Deannának nem fért a fejébe, hogy HyeRi nem hitte el, amit tegnap mondott neki. Hiszen csak nem annyira elmeroggyant, hogy kitalálja, hogy ő annak a fiúnak a nővére, akit keres. Egyáltalán mi haszna származna belőle? Semmi. Ezért még csak elképzelni sem tudta, hogy a rövid hajú, miért vonta kétségbe a szavait...

TaeSan elment a reggeli masszázsra, azonban párja nem bírta ki, hogy ne intézkedjen HyeRi és Kevin ügyében. Inkább azon agyalt, mit kéne kezdenie a fiatalokkal; lassan fontosabbnak tartotta öccse boldogságát, mint a sajátját. Nem tetszett neki a gondolat, hogy egy szállodában van a testvére keresett szerelmével. Tenni akart valamit, és tett is.

Ki keresete telefonjában az öccse számát majd tárcsázta azt. Elég korán volt ahhoz, hogy Kevin reggeli rekedtes hangjával üdvözölje Deannát.

- Kevin, ide kell jönnöd! - kezdte a lány.

- Rendben, de... Hol van az az ide? - ráncolta homlokát a telefon másik felén Kevin.

- A szállodába, ahol vagyok. Baj van! Amilyen hamar csak tudsz, gyere.

- Mi történt? - képedt el a fiatalabb. Deanna hangja túlságosan is sürgető volt. Nem tudta elképzelni, mi baj lehet egy szállodában, amiért neki oda kell mennie.

- Nem telefon téma. Kérlek, siess! - mondta még a telefonba Deanna, majd letette azt. - Ezzel is megvolnánk - csapta össze tenyereit, miközben egy vigyor terült szét az arcán.

Mivel TaeSan nem volt a szobában Deanna úgy érezte itt az idő, hogy kiderítse azt, ami már egy ideje nem hagyja nyugodni. A táskájából elővett egy dobozt, a fürdőbe ment, majd elővette annak a tartalmát. Sóhajtott egy nagyot, aztán végrehajtotta a dobozon feltüntetett utasításokat. Napok óta meg akarta ezt tenni, és a tegnapi eset után már nem várt tovább.

Három hónappal ezelőtt, még nem gondolta volna, hogy ebben a helyzetben fogja találni magát. Arra gondolt, hogy majd a mellékhelyiség felett fog görnyedni... De ez.

Nemrég ébredt fel, és még nem esett túl a reggeli hólyag kiürítésen, így minden tökéletes ahhoz, hogy megcsinálja a tesztet. Amikor végzett a mosdókagylóra tette az eszközt, majd elhagyta a helyiséget. Most már csak várnia kellett.

Leült a fotelre, majd gondolataiba merült. Nem hitte volna, hogy ilyen hamar eljön ez a pillanat is. Már egyébként is gyorsan haladtak TaeSannal a dolgok, ez pedig csak még több mérföldnek számítana a kapcsolatukban. Ez nem minden esetben lett volna kedvező számukra, hiszen egy párkapcsolatnak idő kell, hogy ki tudjon bontakozni. Viszont ők olyan gyorsan haladtak, mint a Polar Express.

Azon gondolkodott, hogy vajon TaeSan hogyan reagálna, hogyha pozitív lenne. Vajon örülne neki, vagy teljesen kiakadna? Lehet, annyira megviselné, hogy csapot-papot hátra hagyna, a családját. Mert, ha ez tényleg megtörténik, akkor ők lesznek az új családja.

Ezt azonban képtelennek tartotta. Az elmúlt hónapokban nem úgy ismerte meg a férfit, hogy egy ilyen hír hallatán kifutna a világból. Sőt, örülne neki, hogy végre megadatott neki ez a lehetőség. Látta rajta minden alkalommal, amikor gyerek közelébe kerültek, hogy tetszik neki a helyzet.

Egyébként sem értette, hogy eddig hogy nem talált magának valakit. Remek személyisége volt, jól kijött az emberekkel, intelligens és jól szituált fiatalember volt. Ami pedig nem utolsó szempont, hogy istenien nézett ki! Mostanra már családjának kellett volna lennie, nem egy x hónapos kérdéses kapcsolatának.

Egy kérdéses kapcsolatnak, ami egy apró hiba miatt lehet, hogy tönkre fogja tenni TaeSan életét. Deannának semmi képen. Ő őrült neki, és akkor is ugyan ez lesz a véleménye, hogyha párja kijelenti, hogy ezt így nem csinálja tovább. Hiszen soha nem fordulna meg a fejében, hogy elvegye egy olyan ember életét, akinek még lehetősége sem volt rá igazán.

A lány felállt a helyéről, majd visszament a mosdóba. Gondolatban szidta magát, amiért az eredmény tudta nélkül kezdett ilyen dolgokon gondolkodni. Hiszen lehet, hogy minden megy tovább úgy, mint eddig. Lehet az egész csak fölösleges időhúzás volt, és csak bebeszéli magának.

A keze épp a tesztért nyúlt volna, amikor csengettek. Sóhajtott egy nagyot, majd elindult ajtót nyitni. Előtte egy vágyakozó pillantást vetett az áhított tárgyra.

Az ajtóhoz ment, majd kitárta azt. Meglepődötten nézett az előtte álló egyénre.

- Miért csengetsz?

- Itt hagytam a kártyám - mondta TaeSan, miközben belépett a helyiségbe.

- Máskor figyelj oda jobban, mi lett volna, hogyha nem vagyok itt? - nézett rá Daenna számon kérően.

- Akkor kint maradok az ajtóban - adott egy apró csókot a lánynak.

- Aigoo - rázta a fejét játékosan. - Éhes vagy?

- Mindjárt mehetünk, csak elmegyek a mosdóba - válaszolt a férfi. - Egyébként HyeRi keresett - osztotta meg az információt, miközben átment a vécéhez.

- Miért? - lepődött meg Deanna.

- Azt mondta fontos - mondta még TaeSan, majd magára zárta az ajtót.

A férfi elvégezte, amit el kellett, utána pedig a mosdókagylóhoz lépett kezet mosni. Akaratlanul is megakadt a szeme a kagyló szélén levő terhességi teszten. Nem vizsgálta meg tüzetesen, rögtön kiment barátnőjéhez, aki rémült tekintettel pillantott rá és a kezében levő tárgyra.

Deannát annyira lefoglalták a gondolatai HyeRivel és az öccsével kapcsolatban, hogy fel se fogta szerelme hova zárkózott be éppen. Amikor pedig eljutott a tudatáig, hogy TaeSan egy helyen van a teszttel, amit még ő maga sem látott elkezdett pánikolni. Már épp megindult az ajtó felé, amikor az kinyílt, és egy kíváncsi TaeSannal találta szembe magát, amint feltartja a terhességi tesztet.

*HyeRi POV*

Miután TaeSan felvilágosított arról, hogy nem tudja merre található a barátnője csalódottan battyogtam vissza a szobánkba. Mármint mondta, hogy minden bizonnyal a szobájukban van, de ebben nem száz százalékig biztos. Állítása szerint, már nem egyszer történt, hogy nem volt ott, és mivel kulcs nem volt nála, azt tanácsolta inkább menjek vissza a saját lakosztályunkba.

Ezért most itt vagyok, és mint egy olvadt fagyi szétterülve szenvedek a kanapén… Várom a csodát, azaz Deannát, hogy belépjen az ajtón, és mondjon valami bíztató dolgot. Például, hogy nemsokára találkozhatok Kevinnel, vagy, hogy végre megjött az eszem. Esetleg azt, hogy mostantól minden a normális kerékvágásban fog zajlani.

Magam sem tudom, hogy miért nem hittem neki tegnap. Akkor most minden simán menne… Lehet, hogy nem a kanapén szenvednék, hanem Kevin karjaiban élvezném a napsütést. Na, jó ez talán nem, hiszen az elején kell kezdenünk mindent, nem? Igazából, még én sem tudom, mi lenne a legjobb.

Hiszen nem lehet tudni, hogy tényleg olyan-e, mint az álmaimban. Sőt azt se tudhatom, hogy tényleg ugyan azokat álmodtuk-e. Az is lehet, hogy számomra egy sokkal jobb Kevint mutattak az álomképek, számára pedig egy sokkal jobb HyeRit. Csak, hogy egymásba szeressünk, utána pedig ne foglalkozzunk a másik rossz tulajdonságaival.

Viszont a tudatra, hogy végre találkozhatom vele, a félelem mellett, a teljes izgatottság is uralta a testemet. Foglalkoztatott a kérdés, hogy vajon milyen lesz őt igazából, a való életben magamhoz ölelni. Milyen lesz hallani azt a rettentően édes hangját, érezni a biztonságot nyújtó kezeinek melegét, selymes hajába túrni. Vagy csak egyszerűen milyen lesz a közelében, milyen lesz vele.

Ha rá gondoltam a gyomrom görcsbe rándult, a szívem pedig gyorsabban kezdett verni. Egyértelműen szerelmes voltam. Éreztem, hogy szerelmes vagyok. Egy emberbe, akivel igazából még nem is találkoztam. Hihetetlen az élet...

Épp a másik oldalamra fordultam, amikor csengettek. Szenvedő nyögések közepette kecmeregtem le az ülőalkalmatosságról, hogy ajtót tudjak nyitni. Amilyen csekély energiával keltem fel a kanapéról, olyan nagy lendülettel ugrottam az ajtóban álló nő nyakába.

- Azért ennyire ne örülj nekem - mondta nevetve. - Majd az öcsém karjaiba kell ilyen nagy vehemenciával ugranod - váltunk el egymástól.

- Nem hiszem, hogy lenne merszem nulla ismeretség után így rávetni magam - vakargattam a karom.

- Milyen nulla ismeretség? Hiszen Kevin oda van érted és vissza! Ha nem ismerne nem így lenne - küldött felém egy biztató mosolyt.

- Jó, de... Ez nem ilyen egyszerű - hajtottam le a fejem.

- Nincs semmilyen de! Bízz magadban, és a csodában, ami veletek történt - bökött a mellkasomra.

- Bár ilyen könnyű lenne - sóhajtottam, majd Deannát a kanapéhoz tereltem és leültünk rá.

- Azok után, hogy hiszel nekem, már minden könnyű - húzta huncut mosolyra a száját. - Ha minden igaz, Kevin már járt nálatok, és tudja, hogy te vagy számára a tökéletes lány - bólintott biztatóan.

- Hogy mi?! - döbbentem meg teljesen. - Ebben az esetben fel kell hívnom SoJin noonáékat! - kezdtem el szememmel keresni a telefonom, azonban rá kellett jönnöm, hogy anya elkobozta. A fenébe!

- Figyelj ide HyeRi! Két óra múlva legyél teljes felszerelésben a szobánknál! - utasított.

- Mit takar a teljes felszerelés? - emeltem meg szemöldököm.

- Csinosan, belőtt hajjal, smink, minden, ami egy nőnek kell. Elbűvölően jelenj meg, kész - veregetett fejbe, majd elhagyta a szobát.

Tanácstalanul álltam a bőröndöm előtt. Nem tudtam mégis mit vehetnék fel, és hogy miért kell egyáltalán kiöltöznöm. Arra gondoltam, hogy talán együtt fogunk ebédelni, ő, TaeSan és én. Végül is mi másért kéne kiöltöznöm? Viszont ez is elég értelmetlennek tűnt. Miért vinnének engem is, amikor lehetnek kettesben? Én amúgy is az anyukámmal vagyok itt.

Furcsa, pont azért vagyok itt, hogy elfelejtsem a férfiakat, és ne foglalkozzam velük. Nyugodtan át tudjam gondolni, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, azzal hogy mindez megtörtént velem. Ennek ellenére, újra csak a férfiakon, jobban mondva Kevinen jár az agyam. Az édesanyám pedig kitudja hova lett.

Hagytam a fenébe a ruhakérdést, inkább a mosdóba mentem, ahol vettem egy hosszú fürdőt. A hajamat is megmostam, mert nem lehetett tudni mi fog történni ott velem. Ez háromnegyed órát igénybe vett, így már nem sok időm maradt. Megmostam a fogam, megszárítottam a hajam, és elhagytam a fürdőt.

A szobában kénytelen voltam szembenézni a szekrényemmel. Daenna egyből Kevint juttatta eszembe, Kevin pedig a ruhát, amit vett nekem álmomban. Az álom után elmentem a bevásárló központba és megvettem a csodát. Már csak egy darab volt, amit nem hagyhattam ott. Először egyébként is azt hittem nincs, mert a próbafülkében volt. Már épp indultam volna haza, amikor kihozta egy nő. A cipőt is meg akartam venni, de azt kénytelen voltam mellőzni. Nem volt az én méretemben, előttem vitték el az utolsót.

Úgy döntöttem ezt a ruhát fogom felvenni. Nem tudom miért, egyszerűen nem engedte, hogy levegyem róla a tekintetem. Megszólított, hogy vegyem fel. Tudom, hülyeség, de így volt. Kikaptam a dobozból, és magamra öltöttem. Egy sima fehér cipőt vettem a lábaimra hozzá. Nem volt olyan szép, mint amit ő adott, de megtette a hatást.

Már nem sok időm volt, így visszamentem a fürdőbe, ahol feltettem egy leheletnyi sminket. Mint általában, most sem estem túlzásba. A hajam úgy döntöttem kicsit kivasalom, hogy egyenesebb legyen. Begöndöríteni nem volt időm, ha pedig kiöltöztem természetes állapotban nem tűrtem meg. A vasalás volt a megfelelő opció, így amellett döntöttem.

Időközben anyával is összefutottam, akinek felvázoltam a helyzetet. A lelkemre kötötte, hogy plusz egy napot maradni fogunk, mert ahhoz képest, hogy vele vagyok itt, neki nem úgy tűnik. Sajnáltam, mert igaza volt. Nagyon keveset vagyunk együtt, és most, hogy itt lenne az alkalom, a saját problémáimmal vagyok elfoglalva. Ahelyett, hogy azt csinálnám, amiért ide jöttünk; pihennék.

Még vagy két szót váltottam anyával, utána pedig elindultam Deannáék szobája felé. A gyomrom görcsben volt, az eszem pedig mindenféle gondolatok lepték el, amitől csak még idegesebb lettem.

Vajon, ha Kevin most itt lenne, akkor meg tudna nyugtatni? Biztosan… Az álmokban is mindig képes volt rá, hogy megnyugtasson, már csak a hangjával is. Ha most itt lenne, akkor minden a legnagyobb rendben lenne, és nem rettegnék attól, hogy mi vár rám odafent.

Beléptem a liftbe és megnyomtam a hatodik emelet gombját. A liftben a már megszokott, az idegeimet csak még jobban kikezdő lassú zenék szóltak. Miért nem tudnak normális zenét betenni a liftekbe?

Megkönnyebbülés volt, amikor végre kinyílt a lift ajtaja, és kiléphettem rajta. Szerencsétlenségemre nem csak a liftből, hanem a bal cipőmből is sikerült kilépnem, ugyanis a cipőm sarka beakadt a kis résbe ott, ahol összezáródik az ajtó. Hát nem hiszem el…

Már nem érdekelt, hogy hogyan csak az, hogy jussak oda a szobához. Levettem a jobb cipőmet is, visszaszaladtam a bal párért, majd a jobb kezembe vettem őket. Mezítláb voltam, de már nem tudott zavarni. Vettem egy mély levegőt, és újra elindultam a célom felé.

Viszont egy valamire - vagy inkább valakire -, egyáltalán nem számítottam; Kevin Woo.

Ott állt előttem, eszméletlenül sármosan, egy cipős dobozzal a kezében. Hogy én hogy néztem ki, inkább már meg se említem, de az arckifejezésem is megért volna egy misét… Tényleg, ennyire szerencsétlen lennék? – gondoltam, miközben elkezdtem rázni a fejem, hogy hátha eltűnik Kevin.

De nem tűnt el. Én pedig a pánikom közepette csak ráztam a fejem, hogy csak egy rossz álom legyen, vagy képzelgés, mert ez nem történhet meg velem. Nem. Így nem. Nem lehet, hogy ilyen helyzetbe találkozzak először életem szerelmével.

Egészen addig, amíg fel nem csendült Kevin életet adó nevetése. Visszahozott vele a való világba, és rá kellett jönnöm, hogy akárhogy rázom a fejem, ő akkor is itt lesz. Ráadásul még csak nagyobb idiótát csinálok magamból, mint alaphelyzetben lettem volna…

Kevin egyre közelebb jött hozzám, a nevetése még mindig belengte a teret. Óriási szemekkel figyeltem, hogy mi lesz most. Mindenre számítottam csak arra nem, ami történt.

Kevin kivette a kezemből a cipőmet, majd leguggolt elém. A cipős doboznak ami nála volt levette a fedelét, és elővette belőle a cipőket. Azokat a cipőket, amik az álmomban is voltak! Rám mosolygott, majd rám adta a két pár cipőt.

- Látod… Én mondtam, hogy vétek lenne otthagyni – állt fel, majd kezét az arcomra simította.

- Hallgattam rád, mert megvettem - suttogtam.

- Én is meg akartam venni, de valaki épp próbálta, amikor bementem a boltba. Nem tudod véletlenül, ki lehetett az? – bökdösött az orrával.

- Biztosan az, aki megvette előlem az utolsó pár cipőt - mosolyodtam el.

- Végül csak összehoztuk – jelentette ki a jó hírt, amit nem csak a ruhára, hanem ránk értett, majd szájával óvatosan megízlelte az enyémet.

Ez volt a valóság. Az a valóság, amiben Kevin és én végre találkoztunk. Ahol ő és én, végre egymáséi lehettünk. A valóság, amiből sosem akarok távozni. A valóság, ami végre édesebb, mint az álom.

Elkezdődött az igazi életünk.

The End

Sziasztok! ^^

Nos, ezt is megéltük. Kevin és HyeRi végre találkoztak :D Igaz ezzel vége lett a ficinek is, de legalább ők ketten boldogok :3

Mit gondoltok az utolsó részről? Egyáltalán mit gondoltok az egész ficiről, úgy összességében? Gondoltátok volna, hogy így lesz vége? Mire számítottatok? Nagyon örülnék neki, hogyha leírnátok a véleményeteket róla :)

Furcsa érzés, hogy már ezt a blogot is befejeztem... Ez életem első önálló kpop-os ficije szóval már csak ezért is rettentően közel áll a szívemhez. Plusz pont a két szívemnek legkedvesebb idol benne a főszereplő, ezért próbáltam belőle a legtöbbet kihozni, ami tőlem telik. Szerintem, ahogy az ember elkezdi olvasni az első fejezetet, és ideér, érezhető a változás. Legalábbis remélem :$

ETTŐL FÜGGETLENÜL… nincs vége teljesen a HyeRi és Kevin történetének! Tervezem, hogy a jövőben majd hozok nektek plusz részeket Reality címen, mint ahogy például a Playful Kiss-nek is vannak youtube special részei. Nem ígérem, hogy ez hamar lesz, de előbb utóbb lesz. Ugyanis az ötleteim megvannak, de az nem elég egy teljes második évadhoz.

Egyenlőre ennyi lettem volna én, és a Dream :) Köszönöm, hogy olvastátok HyeRi, Kevin és a többiek életét, és velem tartottatok ebben a tizenegy hónapban. Mindenkinek kitartást a további 5 hétre a suliból, és az élethez is!

Chu~

Chapter Twenty-Nine

*HyeRi POV*

Egy mozdulattal vetettem véget telefonom csörgésének, amikor végre a kezembe akadt. A kijelzőn Kevin neve villogott, így örömmel szóltam bele.

- Igen? – vigyorogtam már csak a ténytől, hogy ismét hallhatom a hangját.

- Fél óra és ott vagyok. Rendben? – kérdezte aranyosan.

- Tökéletes – mosolyodtam el, majd bontottuk is a vonalat.

A ruhám már ki volt készítve, így csak magamra kellett azt kapnom. Egy fekete fodros szoknyát választottam, egy fehér, FUN feliratú pólóval. A kiegészítőket és minden mást mellőztem. A fürdőben gyorsan fogat mostam, majd kicsatoltam az arcomból pár hajtincset. A sminkkel most sem bajlódtam. Ha tettem is fel, akkor sem vittem túlzásba, hiszen Kevin így szeretett engem, ahogy voltam. Hallottam, hogy dudálnak, így felkaptam a táskám, az előszobában felvettem lábamra a telitalpú szandálom, és siettem is ki.

A lányok nem voltak itthon, így nem fáradoztam azzal, hogy köszönjek. Gyorsan kulcsra zártam az ajtót, hogy még véletlenül se tudjanak erőlködés nélkül bemenni, majd beszálltam a kocsiba. Kevin szájra puszival, és egy lehengerlő mosollyal üdvözölt. Az előbbitől nem kicsit lepődtem meg.

Igaz szakítottam JiHoo-val, és az óta már nagyjából túl is vagyok a dolgon, viszont még nem érzem úgy, hogy itt lenne az ideje annak, hogy Kevinnel együtt legyek. Nem szokott érdekelni az emberek véleménye, most viszont valamiért mégis félek… Az pedig egy cseppet sem érdekelt, hogy JiHoo pár nappal később már azt a nőcskét falta a folyosókon.

Meg aztán ott vannak a rajongók… Először szépen lassan kell nekik beadagolni a dolgokat. Hiszen, ha most csak úgy összejövök Kevinnel, az senkinek nem lenne jó. A rajongók kiakadnának, és a nagyrészük elfordulna tőle. Kevin ezt egyáltalán nem érdemli meg. Talán, hogyha látnak rólunk egyszer-kétszer képet, vagy látnak minket az utcán, az idő múlásával megbékélnek velem. Legalábbis remélem.

Igazából maga a szakítás nem viselt meg annyira. Az első pár napban teljesen kivoltam. A lányok sem tudtak velem mit csinálni. Mindig próbáltak valami hülyeséget leművelni, amivel magukra vonták a figyelmem, és kicsaltak belőlem egy-két mosolyt. Ilyenkor egy kis ideig jól voltam, és nem éreztem magam olyan szörnyen, viszont nem várhattam el tőlük, hogy egész nap ezt csinálják.

De aztán Kevin segített, és végleg kihúzott a gödörből. Mindig írt nekem, és annak ellenére, hogy sosem válaszoltam nem adta fel. Ő, a bíztató üzenetei és hangüzenetei segítettek nekem a legtöbbet. Rengetegszer küldött nekem videókat is arról, amit a fiúk csináltak, vagy, ahogy a tengeri malaccal játszik, amit én neveztem el MiSonak.

Úgy éreztem ebben a pár napban közelebb kerültem hozzá, és a szívem végre elfogadta a tényt, miszerint nekem Kevin mellett van a helyem. Hiszen nekem tényleg ő jelentette a boldogságot. De a történtek után, nem éreztem volna helyesnek, hogyha rögtön összejövök vele. Viszont sosem tiltakoztam. Amikor megpuszilt, megcirógatott, vagy megfogta a kezem… Mindig engedtem neki.

Azonban egyikünk se mondta ki, hogy akkor mi most egy pár vagyunk, és randizunk. Egyszerűen csak jól éreztük magunkat egymás társaságában, mindenféle kapcsolati meghatározás nélkül. Viszont egyre jobban bennem volt, hogy Kevin ezt előbb-utóbb meg fogja elégelni, és hogy most már adnom kell neki valami útmutatást. Hiszen én is arra vágytam a legjobban, hogy együtt lehessek vele. De fenn áll annak a veszélye, ha túl sokáig húzom az időt, elege lesz.

Az út alatt, nem történt semmi érdekes. Beszélgettünk, mint minden egyes alkalommal, amikor találkoztunk. Valahogy mindig volt valami új, amit tudtunk mondani a másiknak. Kevin megállt az autóval az Alice’s kávézó közelében, kiszálltunk az autóból, majd elindultunk a helyiségbe.

- Bemutatlak a nővéremnek, rendben? – kérdezte mosolyogva, rám pedig rám tört a pánik.

Hogy a nővérének? Ennyire komolyan gondolná ezt az egészet? Most tényleg be akar mutatni neki? Te jó isten! Ha ezt tudom, felkészülök lelkileg. HyeRi, csak fuss el – gondoltam, de már késő volt, ugyanis megszólalt a szokásos kis csengő felettünk. Aigoo!

Mi lesz, hogyha nem kedvel? Hogyha egyáltalán nem fogok neki tetszeni, és azon lesz minden egyes alkalommal, hogy megkeserítse a kapcsolatunkat? Oké, azért Kevin nővéréről van szó… Csak nem egy szörnyeteg. Biztosan ő is ugyan olyan elbűvölő, mint az öccse… Legalábbis a külseje pontosan ugyan olyan – futott át az agyamon, amint megláttam a szokásos asztalunknál egy fiatal nőt ülni. Le se tagadhatnák, hogy testvérek. Nagyon hasonlítanak!

- Deanna – kezdte Kevin -, ő itt HyeRi. HyeRi, ő itt Deanna – mutatott be minket egymásnak. Deanna a kezét nyújtotta, amit én készségesen elfogadtam.

- Deanna Woo, örvendek a találkozásnak, Kevin sokat mesélt rólad – a mosolya nagyon barátságos volt.

- Lee HyeRi, Kevin… barátnője – mondtam ki, miközben Kevinre néztem, aki boldog mosolyra húzta ajkait, majd egy apró puszit nyomott a fejemre.

Egész kapcsolatunk alatt talán most volt a legszebb a mosolya. És mikor… megcsókolt. Attól, hogy kimondtam ezt a szót igazán boldoggá tettem őt, de nem csak őt, hanem saját magamat is. Úgy éreztem, most, hogy ő bemutatott az egyik családtagjának, már igazán mondhatom magam a barátnőjének. Hiszen… szeretjük egymást. Az meg kit érdekel, hogy más mit mondd.

- Sok mindent mondott rólad, na de ezt pont nem – kuncogott Deanna.

- Igazából erről még én sem tudtam – vakargatta tarkóját Kevin.

- Látod öcsi, ez biztosan miattam van – mutatott magára. – Most, hogy megbizonyosodott róla, hogy tényleg ilyen jók a családi gének, már nincs kétsége afelől, hogy a gyerekei jó tulajdonságokkal lesznek megáldva – nevetett, mire én is elnevettem magam. Kevin csak hitetlenül nézett a nővérére, és csóválta a fejét.

- Igazából eddig sem kételkedtem benne – néztem fel Kevinre. – Meg hát… az érzéseimen már nem nagyon változtat semmi, nem igaz?

- Pontosan! – bólogatott Deanna. – Egyébként nagyon örülök neki, hogy végre találkozhattam veled. Ne tudd meg, mennyi ideje győzködöm ezt a tökkelütöttet, hogy mutasson be neked! De sose tette meg… Mindig csak: HyeRi így, HyeRi úgy, milyen szép, és a csodás nevetése, amit ő annyira utál… Egyébként igaza volt, mármint a szép részben. Habár addig, amíg nem engem fogsz nevetés közben leütni semmi bajom vele! – tette fel védekezően a kezeit. Nem tudtam mit kellene válaszolnom, zavaromban ide-oda nézelődtem, végül Kevin mellkasában bújtam el.

- Nézd meg, most zavarba hoztad – simogatta meg Kev kuncogva a fejem.

- Jól vagyok – ültem vissza normális helyzetbe. – És igen a nevetésem… szóval, hát… apa miatt van az egész, őt kell szidni – világosítottam fel mindenkit.

- Akkor reménykedjünk, hogy a kis csemete, majd Kevin nevetését örökli – gondolkodott el Deanna.

- Azért csinálja ezt, mert várandós. Minden második gondolata a gének, az öröklődés, és a babák körül forognak, nézd el neki – suttogta Kevin a fülembe, mire én bólintottam.

- Ó mondd csak ki hangosan, hogy nemsokára olyan leszek, mint egy tehén! – kiáltott fel Deanna. – Amit egyébként egyáltalán nem bánok, hiszen szép tehén leszek – simogatta a hasát, amin mi Kevinnel felnevettünk.

- Abban is reménykedjünk, hogy a te gyereked viszont TaeSan nyugodtabb természetét örökli – vágott vissza Kevin.

- Igazad van… Nem fogom kibírni, hogyha majd meg tanul járni, és mindig eljárkál tőlünk – sóhajtott.

- Csak nem fog elmenekülni – védtem meg a kicsit.

- Ó dehogynem! Én is mindig rohantam! Kevin bezzeg csak ült a fenekén, mindig nekem kellett hurcolnom, és olyankor csak nézett ki a fejéből, hogy mi történik. Biztos nem értette, hogy miért mozog a babahordozó, mikor anyáék nincsenek is ott. Hátulról toltam, szegényke nem látott – mesélt Deanna, én pedig érdeklődve hallgattam végig. Tetszett, hogy végre kiskori történeteket hallok Kevinről. Már csak a kiskori képek nézegetése hiányzik, és teljesen elégedett leszek. -  Most pedig! Egyik országból repül a másikba, számon se lehet tartani épp hol van. Persze ezzel nem akarlak elijeszteni mellőle. Hogyha igazán szeretitek egymást, a távolság nem lehet akadály – mosolyodott el.

- Úgy gondolom, hogyha szeretsz valakit, akkor tényleg nem. Sok pár azért szakít egymással, mert keveset találkoznak. Sosem értettem miért jobb az, hogyha nem keveset, hanem egyáltalán nem találkoztok. Hiszen, hogyha szakítasz vele, akkor már nem csókolhatod meg többé, nem mondhatod neki azt, hogy szeretlek, még akkor sem, hogyha találkoztok – osztottam meg vele saját álláspontomat. – Inkább találkozok vele keveset, minthogy egyáltalán ne láthassam – nyomtam egy cuppanós puszit ajkaira.

A nap sugarai rakoncátlanul futkostak arcomon, ahogy a félig nyitott ablakon beszökött a szél, ezzel megmozgatva a sötétítőfüggönyt. Mivel egyáltalán nem tudok fényben aludni, rögtön felébredtem, ezzel megszakítva az édes álomképet.

Pár percig még forgolódtam az ágyban, viszont az ember egyszer megunja a dolgokat, még a semmit tevést is. Úgyhogy felkeltem a pihe-puha matracról, és a fürdőbe mentem. Arcom hideg vízzel mostam meg, közben pedig elért a felismerés előző álmommal kapcsolatban.

Deanna. Deanna volt az álmomban. Ő annak a fiúnak a nővére! Komolyan van egy nővére! Hiszen ott volt. Ott volt az álmomban, ő és az a fiú!  Ezek szerint tényleg igazat mondott tegnap, és nem csak kitalálta. Habár ki lenne annyira eszement, hogy ilyen dolgokat találjon ki? De viszont ez azt jelenti, hogy… Tényleg találkozhatok vele!

A tükörben hónapok óta most először láttam egy boldog HyeRit. Egy olyan Lee HyeRit, akinek igazi, felhőtlen mosoly ült ki az arcára, amit a legerősebb tisztító szerrel sem lehetne lemosni. Akárhányszor húztam végig kezem a tükör felületén, mindig ott volt. Tényleg, igazán boldog voltam. Ezt a boldogságot pedig semmivel sem lehetett volna elrontani. Az életem végre a jó vágányra került.

Anya szobájába rohantam, hogy elújságoljam neki a jó híreket, azonban nem volt ott. Sőt sehol sem volt. Már épp kezdtem kétségbeesni, amikor megpillantottam egy papír fecnit az éjjeliszekrényen, miszerint elment beiktatni egy reggeli masszázst. Szitkozódtam egy sort magamban, amiért engem nem költött fel, de aztán a recepció felé vettem az irányt.

Deanna tegnap megosztotta velem, hogy hányas szobában találok rá, azonban most az istenért sem akaródzott eszembe jutni az információ. Gondoltam rá, hogy felhívom SoJint, hogy adja meg a telefonszámát, de rá kellett jönnöm, hogy anya elcsente a telefonom. Túlságosan is nyugalmas hétvégét akart, de ez így nem fog összejönni.

A recepción, mint arra számítottam, nem adták meg, hogy melyik szobában találom Kevin nővérét. Fogalmam sem volt mihez kezdhetnék egy ilyen helyzetben… Mármint, nem kopogtathattam be az összes szobába, hogy nem-e ott van Deanna. Kissé sok időt vett volna igényben, ráadásul még hülyének is néztek volna.

Visszamentem a szobánkba, és úgy döntöttem, hogy megvárom anyát, hátha ő emlékszik még a szobaszámra. Viszont rá várhattam, ugyanis egy órával később sem hallottam róla semmit. Még csak a színét sem láttam. Eldöntöttem, hogy megkeresem, így újra a hallban kötöttem ki.

Még azt is kinéztem volna a recepciósból, hogy azt se mondja el, merre találom az anyámat... Szerencsére ezzel kapcsolatban nem kellett aggódnom, ugyanis anyu jött velem szemben.

- Anya! – öleltem magamhoz. – Végre megvagy! Most mondd el, merre találom Deannát? Hányas a szobájuk? – néztem rá reménnyel teli szemekkel.

- Ö… Hát kislányom… Tudod anyád már öreg é-

- Szóval nem tudod? – fújtam ki csalódottan a levegőt.

- Nem… - rázta a fejét kínosan.

A reményt, ami bennem élt erre a pár órára, most felvitték a szálloda tetejére, és nem sajnálva dobták le onnan… Szörnyen éreztem magam abban a pillanatban. Mintha megízlelhettem volna egy tortát, ám mikor élvezni kezdtem volna, és még többet ettem volna, az orrom előtt fogyasztották el. Nekem pedig semmi nem maradt.

Azonban, amikor megláttam TaeSant kiszállni a liftből, megláttam a medencét a szálloda mellett, a remény pedig sértetlenül landolt benne. Még véletlenül sem mellette! És ezzel együtt egy új tortát kaptam kézhez, ráadásul arany tálcán. Talán… mégsem pártolt el mellőlem teljesen a szerelem.

Chapter Twenty-Eight

*Author’s POV*

HyeRi és az édesanyja HyeKyeong boldogan borultak egymás karjaiba, hogy végre a 2014/15-ös tanévet is letudták. Azonban nagyobb volt az öröm a tény miatt, hogy ma mindent maguk mögött hagynak, és elutaznak a két napos wellness hétvégéjükre, amit már két hete vártak. Most már nem kell azért aggódniuk, hogy HyeRinek hétfőn kötelezettsége van, és hogy időben haza kell érni. A mai naptól kezdve három hónapig mindent lehet.

Fél órával később a két szülő a lányuk szobájában diskuráltak, miközben HyeRi édesanyja leellenőrizte, hogy a lánya minden fontos dolgot bepakolt-e a bőröndbe. Kinézte a lányából, hogy a legapróbb hülyeséget magával cibálja, meg vagy tíz féle fürdőruhát, azonban a telefontöltőt otthon hagyja. Igaz a telefontöltőt nem, viszont a fogkefét simán otthon hagyta volna, ha nincs az édesanyja.

- Nem értem… Én tényleg nem értem, miért nélkülem kell elmenni… Édesem! Biztos nem mehetnék én is veletek? – siránkozott még mindig JaeRim – HyeRi édesapja -, hogy őt is magukkal vigyék a kiruccanásra.

- Már ezerszer elmondtam, hogy pont a magadfajtáktól menekülünk! Az egyetlen szem gyermekednek, a lányodnak szüksége van arra, hogy pezsgőt igyon egy pezsgőfürdős medencében, miközben minden bánatát kisírja magából nekem – magyarázta el legalább hatvanadszorra HyeKyeong a helyzetet. Tenyerét a férje arcára simította, majd folytatta. – HyeRinek szerelmi bánata van, és az, hogy te ott vagy velünk csak rontana a helyzeten. Úgyhogy akár tetszik akár nem, itt maradsz. Vagyis nem itt, hanem haza mész. Nem hagylak itt három nővel. Kizárt – paskolta meg arcát, majd birtoklóan elmosolyodott.

- Pedig fogadni mernék rá, hogy ti se olyan helyre mentek, ahol csak nők lesznek – húzta fel az orrát a férfi.

- JaeRim! Hogy feltételezhe-

Az említett magához húzta feleségét, és egy mély, érzéki csókkal hallgattatta el.

Eközben a lányok odakint búcsúzkodtak egymástól. Igaz csak két napra megy el HyeRi, azonban nekik már ez az idő is elég hosszúnak számít. Az évek alatt megszokták egymás társaságát, és amikor az egyik elmegy, akkor semmi sem olyan, mint szokott. Felborul a megszokott életük, amit annyira szeretnek, mire pedig alkalmazkodnának az új helyzethez, megint visszatér az elkóborolt kismacska.

- Miért pont egyszerre? Nem tudnátok legalább külön-külön menni? – duzzogott összefont karokkal a kanapén AhYoung.

- Sajnáljuk, mi sem így terveztük, de muszáj menni. Ez most csa-

MinAh nem tudta végig mondani, amit szeretett volna, ugyanis Yura félbeszakította.

- Igen tudom, családi program… És igen azt is tudom, hogy a szüleid meg akarják ismerni KiSeopot, csak aztán nehogy az erdőben a medve helyett egy kiéhezett idol találjon rád a sötétben! – szabadultak el Yura szavai.

- Ez durva volt – nézett rá fájdalmas arckifejezéssel Minnie.

- Hát bocsánat, de nem téged hagynak itt egyedül SoJinnal, aki az ideje nagy részét munkával tölti és még csak el se visz téged! – nézett szikrákat szóró szemekkel az említett felé. SoJin kitartóan állta a pillantást, nem akart válaszolni a lány vádaskodására, inkább csendben maradt, már csak HyeRi szülei miatt is.

- Hé, lányok, nyugi – szólalt meg HyeRi is. – MinAh-yah csak egy napot lesz, én pedig két napot, ez nem a világ vége. Majd kitaláltok valamit, sőt lehet unnie meggondolja magát, és elvisz téged is az EXO-hoz.

- HyeRi, ne álltasd – rombolta szét az álomképet SoJin.

- Akkor nem – javította ki magát zavarában a lány. – De hátha a meghallgatáson találkozol vele.

- Ha addig egyáltalán eljut. Szerintem meglát az áhított JongInról egy plakátot az épületben, és annyira begörcsöl, hogy kidobják – kuncogott MinAh.

- MinAh! Ne legyél ilyen – nézett rá dorgálóan HyeRi. – Na, mindenki elég! Boldogan akarok tőletek elválni mielőtt elmegyek a relax hétvégémre! Úgyhogy mindenki gyertek ide egy óriási ölelésre! – tárta szét a karját, mire mind a három lány odasietett, és egy nagy ölelésbe vonták egymást.

- Te legalább egy meleg vizű medencében fogsz lazsálni, miközben egy szexi pincérfiú felszolgálja a legjobb bort vagy pezsgőt! Én meg? Retteghetek egy óriás medvétől, aki a csinos lányokra bukik – imitált sírást MinAh.

- Hidd el, ha KiSeop medvéje előbb megtalálja a málnást, akkor már nem fogod érdekelni az igazi medvét – veregette hátba Yura MinAh-t.

- Ú~ ez aztán nagyon vicces volt – fonta össze karjait MinAh, mire a másik három lány elnevette magát.

HyeKyeong készhez kapta a szoba kártyáját, és egymásba karolva lányával, óriási mosollyal az arcukon indultak meg a szobájuk felé. Nem foglalkoztak a kipakolással, erre a két napra fölöslegesnek tartották. Az első dolguk az volt, hogy magukra öltsék az egyik legszexisebb koktélruhájukat és látogatást tegyenek a szálloda bárjában.

A helyiségben sok szingli férfi várt a megfelelő prédára, azonban HyeRiéket egyáltalán nem ez érdekelte. Mind a ketten foglaltak voltak, igaz a fiatalabbik lánynak csak a szíve, viszont neki ez pont elég volt ahhoz, hogy ne foglalkozzon a jóképű és fiatal férfiakkal.

- Anya, azért, hogy ne akadj ki teljesen azon, amit mondani fogok, szerintem igyunk! – mondta HyeRi majd koccintott az édesanyjával, és meghúzták a pohár tartalmát.

- Tudod… még csak délután négy óra van, de én már a lányommal iszogatok, valami eszméletlen szexi ruhában, miközben férjem van. Most igazán rossz anyának érzem magam – nevetett fel HyeKyeong.

- Jobb, ha veled iszok, mintha valami drogos társasággal innék, miközben az első sikátorban megerőszakolnak, nem? Egyébként is csak egy keveset, mert komoly dolgok miatt vagyunk itt – mondta HyeRi.

- Igaz – mutatott a lányra az édesanyja –, ott a pont. Hm… komoly dolgok. Még két olyat megiszok – mutatott az egyik italra az itallapon. – És garantálom, hogy olyan komoly leszek, mint az az ember ott – sandított egy hót részeg úr felé a bár sarkában.

- Anya, de hát az az ember felállni nem tud – ráncolta a homlokát HyeRi, mire az anyja bólogatott.

- Én se fogok tudni – nevetett.

- Hát igen, kiöregedtél – nevetett vele a lánya.

- Lee HyeRi, ilyet még egyszer meg ne halljak a szádból! Egyszerűen csak te iszol túl sokat a barátnőiddel – dorgálta meg a fiatalt.

- Nem is igaz!

Mind a két nőt boldogság járta át, hogy végre annyi idő után csak egymásnak szentelik az idejüket. Egy telefonbeszélgetés sem adja vissza az érzést, amikor szemtől szemben beszélgetnek egymással. Ilyenkor minden sokkal, de sokkal jobb. A nevetések, a gesztusok, a hangok, minden sokkal élettel telibb.

Semmi nem hasonlítható ahhoz, amikor együtt vagy azzal a nővel, aki megszült és boldogsággal néztek egymásra. Mikor megosztjátok az életetek apró kis részleteit, és semmit nem hallgattok el a másik elől. Amikor együtt nevettek, vagy akár együtt sírtok. HyeRi pedig rettentően hálás volt érte, hogy egy ilyen anyával áldotta meg a sors.

És semmiért nem cserélték volna fel azt az érzést, amikor mennek az utcán és azt hiszik, hogy ők testvérek. Igaz mindenki arcán látszik a fintor, amikor megtudják, hogy HyeKyeong igazából HyeRi édesanyja, azonban ez sosem zavarta a lányt. Igazából azt szerette a legjobban az édesanyjában, hogy ennyire fiatalos, mindent meglehet vele beszélni, hogy megérti a fiatal kori problémáit. Ha kellett ugyan olyan szeszélyes volt, mint ő. Mindezek mellett mindig ellátta jó tanáccsal, és ha kellett meg is szidta.

Két órával később HyeKyeong egy könnyed koktélt kapott kézhez, miközben a medence szélén lévő napozóágyon feküdt, és lányát nézte, aki a medencében úszkált. HyeRi percekig győzködte őt, hogy menjen be vele a vízbe, azonban semmivel nem tudott rá hatni. A lánya kinyomta magát a medence szélére, majd az anyja felé kezdett sietni, és tenyeréről a vizet HyeKyeong hasára csepegtette, aki ezt egy apró sikítással díjazta.

- Most hogy rám figyelsz – kuncogott HyeRi, miközben lefeküdt a napozó ágyra -, elmesélem mi az a nagydolog!

- Végre! Azt hittem, hogy sosem fogom ezt megélni. Na, mondd csak! – bíztatta az édesanyja.

Deanna és TaeSan a medence felé tartottak. Kinéztek maguknak két napozó ágyat, és arra vették az irányt. Lepakolták a szükséges dolgaikat, majd kényelmesen elfeküdtek a napágyakon. Deanna gondolt egyet, majd párja mellé fészkelte magát, a cselekmény közben majdnem fel is borultak, viszont TaeSan hamar kapcsolt, és megakadályozta a balesetet.

- Nem akarok haza menni – biggyesztette le ajkait a lány, miközben szorosabban bújt a férfihez.

- Akkor ne menj – puszilta meg barátnője feje búbját.

- Anyáék meg fognak ölni, ha csak úgy bejelentem, hogy itt maradok. Muszáj hazamennem.

- Vigasztal a tény, hogy utána visszajössz – mosolyodott el a férfi.

- Viszont az lehetséges, hogy nem egyedül jövök vissza… - szorította össze szemeit már csak a gondolatra is. – Tudod, ha már én se leszek Amerikában, akkor anyáéknak sem lesz miért maradniuk. Kevin itt van, szóval, ha én jövök, akkor jönnek ők is… Anyám… nem egy könnyű eset.

- Akkor majd édesapád kiáll értem.

- Ha nem félne anyámtól, még meg is tenné… Pisilnem kell, várj – állt fel Deanna, kijelentésére pedig párja elnevette magát.

- Hát persze, valami komoly dologról beszélünk, te pedig bejelented, hogy pisilned kell. Tipikus!

- Na! Most miért? Tudom, hogy pont ezért szeretsz.

- Hát persze – húzta közelebb, majd ajkait a lány szájára tapasztotta. Azonban Deanna gyorsan elhúzódott, majd rohamtempóban megindult a vécé felé.

Beérve a helyiségbe gyorsan felhajtotta az ülőkét, letérdelt, majd kiadta magából az aznapi bevitt táplálékot. Mostanában sokszor került ebbe a helyzetbe, azonban még egyszer sem mondta el TaeSannak. Nem tudta mégis mire gondoljon, úgy tervezte, hogy majd elmegy Amerikában egy orvoshoz, azonban egyre többet ötlött fel benne egy gondolat. Egy gondolat, aminek ő igazán örült volna, viszont TaeSan és a szülei már lehet kevésbé. Kevin imádná – gondolta, majd felállt, a csaphoz ment, és kiöblítette a száját.

Visszafelé meglátta, amint HyeRi kiszáll a medencéből. Rögtön felismerte a lányt, és megindult feléjük. Mikor elment a saját helyük mellett TaeSan megállította.

- Ott van HyeRi, köszönök nekik – biccentett az említett felé, mire TaeSan bólintott egyet.

Deanna egyre közelebb került a kiszemelt társasághoz, amikor megütötte a fülét, egy érdekes mondat, és leguggolt a bokor mellé. TaeSan amolyan most-komolyan-hallgatózol fejjel nézett rá, mire Deanna bólintott, a fiú pedig szórakozottan felnevetett.

- Mióta megcsináltattam a tetoválásom, folyamatosan álmodok – mondta HyeRi az édesanyjának. – Egy fiúval, de ez a fiú valami eszméletlen, anya! Annyira csodálatos, hogy az hihetetlen. Minden éjjel vele álmodok, találkozunk, és elvagyunk. Minden ugyan olyan az álmomban, mint itt. A szagok, az érzések, a tapintás. Minden teljesen valóságos, és amikor felébredek mindenre emlékszem, kivéve a fontos dolgokra. Ott is ott volt nekem JiHoo, azonban ez a fiú elfeledtette velem. Mindig, amikor vele vagyok, megszűnik minden. Ő mondta el azt is, hogy JiHoo megcsal, ugyanis ez is benne volt az álmomban. Ez a fiú is létezik, már láttam. Egyszerűen csak… nem tudom ki ez, és hogy hol találhatnám meg.

Deanna agya kikapcsolt. Nem hallott mást csak egy kis hangot a fejében, hogy igaza volt. TÉNYLEG IGAZA VOLT! Megtalálta a lányt, akit az öccse hónapok óta keres, aki ellopta Kevin szívét. Az egészhez csak annyi kellett, hogy megjelenjen. Végül is, egy fiúnak nem lehet annyi esze, hogy ezt kilogikázza.

TaeSan már épp ugrott volna fel a helyéről, amikor meglátta barátnője kábult állapotát, azonban Deanna időben magához tért. Nem tudta épp hol folyik a beszélgetés, és hogy mibe fog belenyúlni, de felpattant a bokor mögül.

- Szia HyeRi, és HyeRi barátnője – biccentett, majd karon ragadta a lányt, és elkezdte húzni a szállodába. Nem érdekelte, hogy mit szakított félbe, életbevágóan fontosnak tartotta, hogy HyeRi megtudja végre ki az a fiú, és az is volt. Hiszen hónapok óta csak erről szól az élete, hogy együtt lehessen álmai férfijával.

- Igazából ő az anyukám és-

- Az anyád? – esett le Deanna álla. – Jó, mindegy nem ez a lényeg. Mindent hallottam, amit az előbb mondtál – ragadta meg a két vállát Deanna.

- Akkor most be fogsz záratni? – nézett rá furán HyeRi.

- Ha bezáratlak, akkor csak az öcsémmel együtt, ugyanis neki is ugyan ez a problémája – vigyorgott.

- T-tessék?

- A fiú, akit keresel… Szóval az a fiú az öcsém, és remélhetőleg ő most pont nálatok van, és szidja az eget, hogy te most nem vagy otthon.

- Én ezt nem értem, egyáltalán mit keresel itt?

- Most nem ez a lényeg HyeRi! Hanem, hogy nem kell tovább keresnetek egymást. Mégis mennyi lehet az esélye annak, hogy nem csak ti ketten álmodtok folyamatosan ugyan azzal az emberrel?

HyeRi gondolatai össze-vissza cikáztak a fejében. Deanna olyan gyorsan beszélt, és olyan értetlenül… HyeRi pedig még azt se fogta fel, hogy a lány itt van, nem hogy azt, hogy miről beszél. Elveszett tekintetét látva Deanna sóhajtott, majd folytatta.

- A fiú, akivel minden este álmodni szoktál, az az öcsém; Kevin Woo!

Chapter Twenty-Seven

Sziasztok!

Sajnálom, hogy megint késtem a résszel, de ma dolgozatot írtam kémiából és bioszból is, így egész hétvégén próbáltam rájuk tanulni TT____TT

Viszont végre elérkeztünk egy elég fontos fórdulóponthoz :D Habár így a fici végén már itt volt az ideje... No mindegy >.< Remélem örültök neki!

Kellemes olvasást! Chu~

*Kevin POV*

A forró vízcseppek egymás után gurultak le csupasz felsőtestemen. Elzártam a csapot, majd kinyúltam a zuhanyfülkéből a törölközőmért. Magamra tekertem, majd kiléptem a fülkéből. Nedves lábam belesüppedt a puha szőnyegbe, amit a vízcseppek kissé eláztattak.

A mosdókagylóhoz léptem, kinyitottam a kis szekrényt, majd elővettem belőle a fogkefémet. Nyomtam rá a fogkrémről, a számba tettem, és elkezdtem megmosni a fogsorom.

Ezek után megtörölköztem, majd magamra vettem a behozott, aznapi ruhadarabjaim. Egy egyszerű farmer volt a választásom és egy fehér póló. Miután sikeresen felvettem az összes darabot, ismét a tükör elé álltam, és megcsináltam a hajam.

Eldöntöttem, hogy megfogadom nővérem tanácsát és ellátogatok SoJin noonáék otthonába. Már vége a She’s Mine promótálásának, így időm is van rá. Nem veszítek semmit, hogyha elmegyek, és legalább, ha nem lesz ott, ezt a lehetőséget teljesen kizárhatom. Az már csak ráadás, hogy nem fognak tovább Deanna szavai gyötörni.

/Flashback/

Mintha valaki a csengőre feküdt volna, olyan folyamatosan hallottam az idegesítő hangot legalább két perce. Fogalmam sincs mi lehetett fontosabb a fiúknak, minthogy kinyissák azt az átkozott ajtót! – dühöngtem, amikor végre abbamaradt az idegesítő hang.

- Kevin, Kevin, KEVIN! – És még legalább hatszor hallottam a nevemet, nővérem szájából. Pár pillanattal később pedig virágzó arca is társult hozzá. – Te jóságos Jézus Isten, Kevin! – fogta két keze közé arcomat. – Megtaláltam. MEGTALÁLTAM!

- M-mit? – kérdeztem, miközben csak pislogtam a meglepettségtől. Utoljára nem is tudom mikor láttam ennyire izgatottnak őt. Talán amikor anyáéktól megkapta az autóját. Na, akkor biztosan volt ennyire izgatott, de még ez sem biztos…

- Hát a lányt!

- Milyen lányt? – valamiért elég nehezen kapcsolt az agyam. Még le voltam ragadva ott, hogy Deanna úgy jött be ide, mint valami tizenéves őrült rajongó…

- Térj már észhez – pofozott meg kissé. – Az álmaidból, tudod! Ma elmentem az Alice’s-ba, ahogy kérted, de nem volt ott Yoo ahjumma. Viszont amikor kijöttem ott volt MinAh és egy rövid hajú lány, aki együtt lakik vele és Jinnie-vel. Te mondtad, hogy ők is sokszor benne vannak az álmaidban. Ez nem lehet véletlen!

- Ez még nem jelent semmit – tiltakoztam.

Valamiért nem akartam elhinni. Túlságosan megrémisztett a tény, hogy itt a lehetőség arra, hogy végre találkozzak vele. Hiszen mi van, hogyha a való életben egyáltalán nem olyan, mint az álmaimban? Ha teljesen más fogad, mint amire számítok?

Más részről pedig bennem volt egy félsz. Féltem attól, hogy talán hiú ábrándokba ringatom magam, és mikor oda megyek, nem fogok mással találkozni, csak a csalódással. Márpedig nem akartam csalódni. Nem szerettem volna beleélni magam olyan dologba, aminek igen kevés az esélye.

Mindig az a legfájdalmasabb, amikor számítasz valamire, és nem azt kapod. Mikor egész évben a téli hóesésre vársz, de az nem jön. Amikor karácsonyra kinézted álmaid ajándékát, de a fa alatt teljesen más fogad. Annak pedig, hogy álmaim hölgye ilyen közel van hozzám, és én nem veszem észre, igen kevés esélyét láttam.

- Akkor az már jelent, ha arról beszéltek, hogy idézem „Te kibírnád, ha KiSeop csak az álmaidban lenne?”. Aztán elmentem HyeRivel beszélni – ő a rövid -, és megkérdeztem miért kereste Yoo ahjummát. Azt mondta, hogy ez komplikált, és hogy egy fontos személyt keresett volna meg neki. Persze ez után megkérdeztem, hogy a barátját-e, mire az volt a felelet, hogy „Fogjuk rá.”, érted? Fogjuk rá! Kevin ez a lány biztosan rólad beszélt!
/Flashback vége/

Mivel azóta is ez a jelenet ólálkodik a fejemben, már teljesen megőrültem. Aludni sem tudok, és folyamatosan azon rágódok, hogy mi van, ha igaza van? Arról nem is beszélve, hogy akárhányszor beszélünk, mindig megkérdezi már voltam-e. Aztán persze jön a szokásos dumával, hogy miért menjek el, és hogy miért hülyeség, ha nem teszem.

Úgyhogy azért, hogy véget vessek ennek a szörnyű sorozatnak, ma rávettem magam, hogy elmenjek MinAh-ék otthonába. A múltkor én vittem haza a lányt, így azt is tudom, merre menjek. Minden megvan ahhoz, hogy utána járjak, hogy valóban ez a bizonyos HyeRi nevű lány van-e az álmaimban.

Ha pedig tényleg ő lesz… Igazság szerint fogalmam sincs, akkor mit fogok csinálni. Valójában ezen még sohasem gondolkoztam. Talán majd minden csak jön magától. Nem számítok egy filmbeli jelenetre, de biztosan érdekes lesz.

Amikor már csak pár utcányira voltam a kitűzött céltól eluralkodott rajtam a pánik. Nem azért, mert most lehetséges találkozok azzal a nővel, aki minden este szerepel az álmaimban. Sokkal inkább azért, hogy nem öltözködtem fel normálisan… Biztosan megnyerőbb lettem volna, hogyha valami menő összeállításban jövök el, erre kivettem a szekrényből egy farit és egy fehér pólót. Habár Deanna biztos azt mondaná, hogy egy kapcsolatban ugyan úgy kell szeretni a párod, amikor pizsamában van, mint amikor a designer cuccaiban száll ki az egyik legújabb autó modellből.

Úgyhogy nővérem képzeletbeli szavaival kezdtem magamat nyugtatni. Viszont ekkor rájöttem, hogy a hajam rózsaszín, amibe eddig nem is igazán gondoltam bele. RÓZSASZÍN! És ez mind a csodás ügynökségem hibája, aki kitalálta, hogy lila legyen a hajam… Esküszöm ez után az lesz az első dolgom, hogy megcsináltatom a hajam SoJinnal.

Már épp kezdtem volna meghátrálni a csodás felismeréseim közepette - például narancssárga felsőt akartam felvenni… a rózsaszín hajamhoz… -, amikor megérkeztem a házhoz. Leállítottam a motort, kezemmel megtámaszkodtam a kormányon, nagy levegőt vettem, majd kifújtam azt.

Te vagy Kevin Woo, meg tudod csinálni! – bíztattam magam. Igazából egyszer már megcsináltam, ha az álmaimban belém szeretett, akkor már a szíve valamelyik zugában szeret. Ha úgy vesszük, nyert ügyem van! Ha ott sikerült, itt is fog. Az álmokban elültettem benne a kapcsolatunk apró magját, ami most a valóságban el kezd majd rügyezni.

Remegő lábakkal szálltam ki az autóból, és indultam meg a bejárati ajtójuk felé. A kocsiajtót becsaptam magam mögött, megnyomtam a szükséges gombot a kulcson, az autó pedig a szokásos pityegéssel jelezte, hogy bezártam. Ekkor a pár méteres távolság a kocsitól a házig sokkal hosszabbnak tűnt. Olyan volt, mintha órák óta az ajtó felé közeledtem volna, ami nem hogy közelebb, inkább egyre távolabb került tőlem.

Egy örökkévalóságnak hatott, amíg odaértem az áhított célhoz, majd megnyomtam a mellette lévő csengőt. Nem sok idő kellett, és SoJin máris beengedett az otthonukba.

- Kevin, te, hogyhogy itt? - nézett rám értetlenül. Hát igen, eddig még egyszer sem voltam náluk…

- Hát… - akadt belém a szó. Fogalmam sem volt mégis mit kellene neki mondanom. „Hát csak azért, mert elvileg itt lakik álmaim nője, szóval, ha megbocsájtasz” és putty félre rakni az útból? Elég érdekesen jönne ki.

- KiSeop küldött MinAh-ért? Mert, ha igen akkor nincs itthon, egyébként is miért téged küld? – bombázott tovább.

- Dehogyis! Miért küldene MinAh-ért? Azért vagyok itt mert… Inkább üljünk le, mert szerintem kifogsz bukni a válaszomtól – sóhajtottam.

- Nem engedlek beljebb, míg el nem mondod, miért van itt a csinos kis segged!

- Te akartad… - vontam vállat. – Azért vagyok itt, mert ha minden igaz itt lakik a lány, akivel minden éjszaka álmodom.

- T-talán… talán mégis le kellene ülnünk – nyelt egy nagyot pislogásai közepette. Elállt az útból, én pedig a kanapéra helyeztem a csinos kis seggemet… SoJin is követte a példámat, csak ő törökülésben, és felém fordulva. Én is felé fordultam, és elkezdtük a beszélgetést.

- Tudod Kevin, ha ezt most hallanám először, teljesen kiakadnék, de ez nem így van. Viszont elég hihetetlen nekem, hogy csak így, hipp-hopp, megoldódik minden. Hogyha nem bánod most felteszek néhány kérdést.

Ötletem sem volt, hogy Jinnie mégis mi a fenéről beszélt, hogy mi oldódik meg azzal, hogy én betoppantam, és hogy miért akar nekem kérdéseket feltenni. Azt meg pláne nem, hogy hogyan értette azt, hogy ha most hallaná először.

- Mióta kezdődött nálad ez az érdekes jelenség?

- Amióta felvarrattam az álomfogót magamra.

- Hogyan néz ki az a lány, akivel lenni szoktál?

- Rövid haj, nagy szemek, kissé krumplis orr, kerek fej… Ahh, nem tudok leírni embereket, gyönyörű, kész.

- Mi a hobbija, kedvenc kajája, színe, helye? Mit csinál elalvás előtt, vércsoport, mit utál a legjobban?

- Táncol, kimbap, lila, fekete, piros, Alice’s. Olvas, AB, a hideget és a lépcsőket.

SoJin minden egyes kérdésemre, csak nagyobb szemekkel nézett rám, és egyre gyorsabban tette fel őket, én pedig egyre gyorsabban válaszoltam. Teljesen úgy éreztem magam, mint egy vallató szobában, már csak a lámpa hiányzott.

Az utolsó kérdés után SoJin a nyakamba ugrott és elkezdett sikítozni, mint egy őrült. Eléggé bizarr volt, sose láttam még ilyennek, és nem is szeretném…

- YURA, YURA, KIM AHYOUNG! – ordibált, mire az egyik ajtó kivágódott, és egy kétségbeesett, nagyon, nagyon, NAGYON rövid nadrágos és has pólós lány rontott ki rajta.

- Mi történt? Mi történt? Ég a ház? – rakta ki két oldalra a kezét, majd így forgolódott. Aztán észrevette, hogy az egész területen egyedül én vagyok furcsa és SoJin, aki már-már megfojt ölelésével, miközben mániákus vigyorral mutogat a fejemre.

- Ő az! HyeRi-yah vele szokott álmodni!

- MICSODA?! – sikított fel ő is, majd az idősebb példáját követve a nyakamba ugrott. Ez az ujjongás legalább öt végtelen percig tartott.

- Elmondanátok nekem is, mi a nagy öröm okozója? Én is szeretnék egy kicsit örülni.

- A lány, akit keresel – lihegte Jinnie.

- HYERI! ITT LAKIK! MEGTALÁLTAD! – ordította Yura, miközben rázogatott. Ekkor rájöttem, hogy ő a harmadik lány az álmaimból.
Lefagytam. Hogy megtaláltam volna? Tényleg igaz lenne? Komolyan itt vagyok abban a házban, ahol a szívem választottja él? Túlságosan hihetetlen ahhoz, hogy elhiggyem. Az agyam egyszerűen nem akarta felfogni a tényeket. Már pedig ez százszázalékos tény volt. Hiszen a barátnői is megerősítették.

Deannának hála, végre megtaláltam a boldogságot. Ha ő nem jön haza, biztosan most is az ágyamban várnám, hogy végre álom jöjjön a szememre, és találkozzak vele. De most, hogy itt vagyok, itt, ahol lakik, már semmi sem állhat az utamba.

Többet nem kell arra várnom, hogy feltűnjön éjszaka, ezzel energiát és boldogságot biztosítva másnapra. Mostantól akkor ölelem magamhoz, akkor beszélek vele, akkor csókolom meg, amikor csak akarom.

De… hol van ő?

- Hol van? – nyögtem ki végre az első szót. Kérdésemre, a lányok arcáról lefagyott a mosoly, majd elkezdtek ide-oda rohanni a lakásban. Később egy-egy telefonnal a kezükben jöttek vissza, és mind a ketten tárcsáztak egy számot.

- Nem veszi fel! – bukott ki Jinnie.

- Mert azt mondta kikapcsolja magát! – borult Yura csalódottan a kanapéra.

- Van egy kis probléma – nevetett kínosan SoJin, miközben ujjával mutatta a mennyiséget. Kérdőn néztem rá, mire folytatta. – HyeRi… Szóval ő most nincs itthon… Wellness hétvégén van…

- Hol? Melyik hotelben? – kérdeztem rá azonnal.

- Hát azt… mi… szóval nem tudjuk. Csak MinAh, de ő a szüleinél van… Holnap jön haza.

- Hívjátok fel! – fakadtam ki.

- Tényleg – mondta Yura, majd tárcsázott is. Pár másodperc múlva csengést hallottunk. SoJin elment felderíteni honnan jön, és egy telefonnal a kezében tért vissza. NEM HISZEM EL. – Mondanám, hogy hívjuk fel a vezetékes telefonjukat, de az erdőben vannak – nevetett szaggatottan. LEHETETLEN.

- Mindegy… Gondolom, úgyis a barátjával van, így fölöslegesen mennék oda – rogytam le csalódottan az ülőalkalmatosságra.

- Igazából nem… Szakított JiHooval, az anyjával ment. Szüksége volt egy kis nyugalomra, hiszen mostanában minden összejött neki… – nyugtatott meg Yura.

- Mi? Szóval tényleg hitt az álmunknak? Micsoda megkönnyebbülés!

- Ezt nem tudom pontosan, de aztán rajta kapta JiHoot a másik nővel, és így nem volt min kételkednie. Meg hát én is tudtam róla már előtte, szóval…

Szóval szabad az út előttem. Már csak MinAh-t kell megvárni és a hotel nevét. Kevin Woo, végre rád talált az igaz szerelem!

Chapter Twenty-Six

Sziasztok! ^^

Bocsánat, hogy múlthéten nem volt rész, de lebetegedtem TT___TT Egész héten az ágyat nyomtam, de sikeresen, mert már kutya bajom :D

Oh, és azért is bocsánat, hogy ez a rész most csak ilyen rövidke lett :$ Talán kárpótlásul hétközben tudok hozni egyet ^^

 Kellemes olvasást! Chu~

*HyeRi POV*

Szemem hirtelen pattant ki a helyéről. Zihálva ültem fel az ágyamban, kezemet a szívemhez vezettem, ami majd ki akart ugrani a helyéről. Testem átjárta a forróság, a víz teljesen kivert. Szemeim ide-oda cikáztak a szoba egyes pontjai között, valami valóságos után kutatva.

Hónapok óta most először volt részem rémálomban, már el is felejtettem milyen érzés. Tudni akartam, hogy már a valóságban vagyok, és nem álmodom tovább… Nem akarok visszakerülni abba a szörnyűségbe, amit át kellett élnem. Annak ellenére se, hogy Ő ott volt velem.

Hogy JiHoo megcsal? Hogy álmodhatok ilyet? Tudtommal az álmoknak általában valóság alapja van, de ez, hogy lehetne… Lehetetlen! Ez csak egy álom volt HyeRi-ah, ne görcsölj rá. Biztosan csak összezavarodott ez a valami rajtam, és badarságokat közvetít felém.

De hát Ő sem badarság! – hallottam meg egy kis hangot a fejemben. Láttam. Ha Ő életben van, akkor csak van valami valóság alapja annak, ami álmomban történt. Áh, komolyan! – túrtam szét idegesen az amúgy is össze-vissza álló hajkoronám.

Nem tudtam, hogy most rögtön rohanjak-e JiHoo-hoz, és kérjem számon, vagy nyugodtan végezzem a reggeli teendőimet. Végül a konyhában kötöttem ki. Jobb ötlet híján elkezdtem enni. Az a fiú az álmaimból tökéletesen tisztában van azzal, hogy milyen vagyok…

Elővettem egy müzlis tálat, majd beleöntöttem a tejet, kivettem hozzá a gabonapelyhet, és leültem a pulthoz. A tejjel teleöntöttem a tálat, beletettem kétmaréknyi pelyhet, megettem, majd újra kezdtem a mozdulatsort. Ezt addig csináltam, ameddig az összes tej el nem fogyott a tálból.

- Reggelt – jött be nyújtózkodva Yura, majd belemarkolt a gabonapelyhes dobozba, és a szájába tette a szemeket.

- Yah! Tudod, hogy nem szeretem, hogyha magában eszitek, akkor, amikor én nem! – csaptam a kezére, mire ő fájdalmasan felszisszent, majd dörzsölni kezdte.

- Tudom! Ezért vegyél belőle te is – bökött fejével a dobozra.

- De már eleget ettem a tejjel, nem akarom – biggyesztettem le az ajkam.

- Akkor meg ne izélj… Egyébként is miért vagy ilyen harapós?  Álmaid hercege rájött, hogy nem a te álmaidba kellett volna belovagolnia és dobott? – kérdezte szórakozotton, azonban nekem egyáltalán nem volt most ehhez kedvem. Yura rögtön észrevette, hogy most nincs itt az ideje annak, hogy szórakozzon, így megköszörülte a torkát. – Elnézését. Mi történt? – vett ki a hűtőből egy doboz gyümölcslevet, majd elkezdte inni.

- Megcsaltak – fújtam ki a levegőt, AhYoung pedig azzal a lendülettel, ahogy kimondtam fogta, és arcon köpött a narancslével.

- Honnan tudod? – zökkentett ki a mozdulatlanságomból hangja. Kezeimmel megtöröltem a szemem, majd kinyitottam azokat, és villámokat szórtam barátnőm felé.

- YAH! KIM AHYOUNG! Meg akarsz halni?! - ordítottam le az ivóleves eset miatt. – Mégis mi az, hogy honnan tudom? – jutott el az agyamig előző kérdése.

- Várj, te most miről is beszélsz pontosan? – lett zavarodott.

- Te kérdezted, hogy mi volt az álmomban, akkor mégis miről beszélnék?

- Ja, hogy az – mosolygott kínosan. – A herceg vagy ki?

- Yura… Te tudod, ugye? – hunytam le a szemeim.

Túlságosan furcsán viselkedik azóta, hogy szóba jött a megcsalás. Még le is köpött! Az emberke nem köpik le ok nélkül a másikat ivás közben. Mégis… miért várja egy részem, hogy azt mondja JiHoo tényleg megcsal?

- Sajnálom, HyeRi-ah – jött oda hozzám egy papírtörlővel, amivel megtörölte az arcomat, majd erősen magához húzott. – Nem tudtam, hogy mondhatnám el… De ezek szerint meg tudjuk találni a srácot – bökött meg apró mosollyal az arcán.

- Megcsaltak, Yura! Az érdekel most a legkevésbé, hogy hol van az a srác… - hazudtam.

Igazából tényleg érdekelt, és még mindig mindennél jobban meg szerettem volna találni. Viszont mit gondolnának rólam a legjobb barátnőim, hogyha kiderülne, hogy már én is mást szeretek?

- Oké, akkor mondjuk azt, hogy nem érdekel – forgatta a szemeit. – De nem véletlenül mi vagyunk a legjobb barátnőid HyeRi – tapogatta meg a fejem, majd elindult a szobájába. – Zuhanyozz le!

Én pedig úgy tettem, ahogy parancsolta. Lemostam magamról a gyümölcslevet, és elindultam a barátomhoz. Ha még mondhatom ezt…

Nem akartam eljátszani azt, amit az álmomban, így céltudatosan haladtam az otthonuk felé. Mikor az ajtó elé értem megnyomtam a csengőt, vártam pár percet, de semmi nem történt. Kopogtam – habár nem tudom az mivel jobb, mint a csengő -, de ismét a néma csend volt a válaszom. Hülyeségnek tartottam, de azért megpróbálkoztam azzal is, hogy csak úgy besétálok… Nagy megdöbbenésemre az ajtó nyitva volt.

Az egész házban körülnéztem, sőt a kertben is, hogy van-e ott valaki, de senkit nem találtam. Már csak JiHoo szobája maradt, ami felé halk léptekkel közelítettem. Mikor oda értem most vagy soha alapon, egy hirtelen mozdulattal nyitottam be a szobába.

Szemeim elkerekedtek, számat kicsit eltátottam. Az ágyon hempergő két egyén riadtan rebbent szét. SuEun – legalábbis az álmaim szerint -, kétségbeesetten markolászta a takarót, hogy el tudja magát takarni. JiHoo nem zavartatta magát, egyszerűen felpattant és elindult felém.

- Meg tudom magyarázni – hangja kimért volt, karjait kinyújtva közelített felém. Testét nem borította semmi. A látvány elborzasztott, hirtelen egyáltalán nem lettem kíváncsi erre az emberre. Semmilyen formában.

- Gondoltam, mivel ezt én is meg tudom magyarázni, pedig csak most jöttem be! – tártam szét a karom. – Szerintem ezt itt most fejezzük be! Szakítok – vettem egy nagy levegőt. – Csak azért nem fogok balhét csapni, mert már én se szeretlek. Lehet, hogy soha nem is szerettelek. Ja, és csak, hogy tudd, nekem sem voltál elég jó… – vágtam a fejéhez, majd elhagytam a házat. A házat, ahova talán már soha életemben nem teszem be a lábam.

Hazafelé csak az az egy gondolat járt a fejemben, hogy megcsalt. JiHoo megcsalt. Én is megcsaltam őt. Kölcsönösen csaltuk meg egymást… Mégis ami a legfájóbb, az az hogy megkönnyebbültem. Egyszerre éreztem a fájdalmat, azt, hogy átvertek, a csalódottságot és a megkönnyebbülést. Akármennyire is fájt bevallanom, egy részem örült neki, hogy ez történt…

Mégis bennem volt, hogy vele töltöttem majdnem egy évet az életemből, és ennek ellenére mi mégis átvertük a másikat. Egymás tudta nélkül kezdtünk el új szerelem után kutatni, aztán pedig ugyan úgy mentünk oda a másikhoz, mint előtte. Pedig a lelkünk teljesen romlott volt. De nem vettük észre… Nem vettük észre, hogy a másik tekintete egyáltalán nem azt sugározza, amit régen, mikor még összejöttünk.

Nem volt őszinteség, színtiszta szeretet… csak megszokás. Túlságosan megszokott lett, hogy itt vagyunk a másiknak. Ha el akarunk rohanni a problémák elől, ha szükségünk van arra, hogy szeretetet kapjunk, hogy törődjenek velünk. Hogy érezzük, nem vagyunk teljesen egyedül. Vagy csak egy gyorsabb menetre…

Ugyan olyan könnyedséggel mondtuk ki egymásnak, hogy „Szeretlek”, és ugyan úgy néztünk a másik szemébe. Egyikünk sem érezte úgy, hogy megfojtják a kimondatlan szavak, a vallomás, amit a másiknak kéne tenni. Egyszerűen elsiklottunk a felett, hogy kimondjuk „Legyen vége, találtam mást.”, pedig ez lett volna a helyes.

Ezek helyett inkább játszottuk a boldog párt, akik között minden a legnagyobb rendben van. Ezzel nem csak a világot átverve, hanem saját magunkat is. Lassacskán minden kiveszett a kapcsolatunkból, ami fontos volt… Sivárság, és kedvetlenség, a nagy semmi maradt meg benne. A fontos dolgok elmenekültek a hazugságaink, és a mocskosságunk elől.

Az elkövetkezendő napjaim kissé depressziós állapotban töltöttem. Egész nap sorozatokat néztem, ettem, sírtam. Habár a legutolsót nem tudom miért tettem… Nem érdemelte volna meg az a szemét, egy részem mégis siratta őt. Vagy talán csak a vele töltött időket, magam sem tudom…

Viszont a lányok itt voltak nekem. Próbáltak kirobbantani a kuckómból, de ez nem igazán jött össze. Később feladták, és inkább ők tanyáztak le nálam. Néha társasoztunk, néha meg csak voltunk egymás mellett, mint négy uborka.

Próbáltam az álmaimba menekülni, de nem tehettem ezt a nap huszonnégy órájában. A nappalokból pedig egy valami hiányzott. Tudtam, hogy Ő lenne a megfelelő személy, hogy elfedtessen velem mindent. Még ha csak arra a pár percre is, amíg velem van, de legalább boldog lennék. De ez a valóság. Itt nincs velem.

De helyette, itt volt nekem az anyukám…