Chapter Thirty (Last)

*Author's POV*

Deannának nem fért a fejébe, hogy HyeRi nem hitte el, amit tegnap mondott neki. Hiszen csak nem annyira elmeroggyant, hogy kitalálja, hogy ő annak a fiúnak a nővére, akit keres. Egyáltalán mi haszna származna belőle? Semmi. Ezért még csak elképzelni sem tudta, hogy a rövid hajú, miért vonta kétségbe a szavait...

TaeSan elment a reggeli masszázsra, azonban párja nem bírta ki, hogy ne intézkedjen HyeRi és Kevin ügyében. Inkább azon agyalt, mit kéne kezdenie a fiatalokkal; lassan fontosabbnak tartotta öccse boldogságát, mint a sajátját. Nem tetszett neki a gondolat, hogy egy szállodában van a testvére keresett szerelmével. Tenni akart valamit, és tett is.

Ki keresete telefonjában az öccse számát majd tárcsázta azt. Elég korán volt ahhoz, hogy Kevin reggeli rekedtes hangjával üdvözölje Deannát.

- Kevin, ide kell jönnöd! - kezdte a lány.

- Rendben, de... Hol van az az ide? - ráncolta homlokát a telefon másik felén Kevin.

- A szállodába, ahol vagyok. Baj van! Amilyen hamar csak tudsz, gyere.

- Mi történt? - képedt el a fiatalabb. Deanna hangja túlságosan is sürgető volt. Nem tudta elképzelni, mi baj lehet egy szállodában, amiért neki oda kell mennie.

- Nem telefon téma. Kérlek, siess! - mondta még a telefonba Deanna, majd letette azt. - Ezzel is megvolnánk - csapta össze tenyereit, miközben egy vigyor terült szét az arcán.

Mivel TaeSan nem volt a szobában Deanna úgy érezte itt az idő, hogy kiderítse azt, ami már egy ideje nem hagyja nyugodni. A táskájából elővett egy dobozt, a fürdőbe ment, majd elővette annak a tartalmát. Sóhajtott egy nagyot, aztán végrehajtotta a dobozon feltüntetett utasításokat. Napok óta meg akarta ezt tenni, és a tegnapi eset után már nem várt tovább.

Három hónappal ezelőtt, még nem gondolta volna, hogy ebben a helyzetben fogja találni magát. Arra gondolt, hogy majd a mellékhelyiség felett fog görnyedni... De ez.

Nemrég ébredt fel, és még nem esett túl a reggeli hólyag kiürítésen, így minden tökéletes ahhoz, hogy megcsinálja a tesztet. Amikor végzett a mosdókagylóra tette az eszközt, majd elhagyta a helyiséget. Most már csak várnia kellett.

Leült a fotelre, majd gondolataiba merült. Nem hitte volna, hogy ilyen hamar eljön ez a pillanat is. Már egyébként is gyorsan haladtak TaeSannal a dolgok, ez pedig csak még több mérföldnek számítana a kapcsolatukban. Ez nem minden esetben lett volna kedvező számukra, hiszen egy párkapcsolatnak idő kell, hogy ki tudjon bontakozni. Viszont ők olyan gyorsan haladtak, mint a Polar Express.

Azon gondolkodott, hogy vajon TaeSan hogyan reagálna, hogyha pozitív lenne. Vajon örülne neki, vagy teljesen kiakadna? Lehet, annyira megviselné, hogy csapot-papot hátra hagyna, a családját. Mert, ha ez tényleg megtörténik, akkor ők lesznek az új családja.

Ezt azonban képtelennek tartotta. Az elmúlt hónapokban nem úgy ismerte meg a férfit, hogy egy ilyen hír hallatán kifutna a világból. Sőt, örülne neki, hogy végre megadatott neki ez a lehetőség. Látta rajta minden alkalommal, amikor gyerek közelébe kerültek, hogy tetszik neki a helyzet.

Egyébként sem értette, hogy eddig hogy nem talált magának valakit. Remek személyisége volt, jól kijött az emberekkel, intelligens és jól szituált fiatalember volt. Ami pedig nem utolsó szempont, hogy istenien nézett ki! Mostanra már családjának kellett volna lennie, nem egy x hónapos kérdéses kapcsolatának.

Egy kérdéses kapcsolatnak, ami egy apró hiba miatt lehet, hogy tönkre fogja tenni TaeSan életét. Deannának semmi képen. Ő őrült neki, és akkor is ugyan ez lesz a véleménye, hogyha párja kijelenti, hogy ezt így nem csinálja tovább. Hiszen soha nem fordulna meg a fejében, hogy elvegye egy olyan ember életét, akinek még lehetősége sem volt rá igazán.

A lány felállt a helyéről, majd visszament a mosdóba. Gondolatban szidta magát, amiért az eredmény tudta nélkül kezdett ilyen dolgokon gondolkodni. Hiszen lehet, hogy minden megy tovább úgy, mint eddig. Lehet az egész csak fölösleges időhúzás volt, és csak bebeszéli magának.

A keze épp a tesztért nyúlt volna, amikor csengettek. Sóhajtott egy nagyot, majd elindult ajtót nyitni. Előtte egy vágyakozó pillantást vetett az áhított tárgyra.

Az ajtóhoz ment, majd kitárta azt. Meglepődötten nézett az előtte álló egyénre.

- Miért csengetsz?

- Itt hagytam a kártyám - mondta TaeSan, miközben belépett a helyiségbe.

- Máskor figyelj oda jobban, mi lett volna, hogyha nem vagyok itt? - nézett rá Daenna számon kérően.

- Akkor kint maradok az ajtóban - adott egy apró csókot a lánynak.

- Aigoo - rázta a fejét játékosan. - Éhes vagy?

- Mindjárt mehetünk, csak elmegyek a mosdóba - válaszolt a férfi. - Egyébként HyeRi keresett - osztotta meg az információt, miközben átment a vécéhez.

- Miért? - lepődött meg Deanna.

- Azt mondta fontos - mondta még TaeSan, majd magára zárta az ajtót.

A férfi elvégezte, amit el kellett, utána pedig a mosdókagylóhoz lépett kezet mosni. Akaratlanul is megakadt a szeme a kagyló szélén levő terhességi teszten. Nem vizsgálta meg tüzetesen, rögtön kiment barátnőjéhez, aki rémült tekintettel pillantott rá és a kezében levő tárgyra.

Deannát annyira lefoglalták a gondolatai HyeRivel és az öccsével kapcsolatban, hogy fel se fogta szerelme hova zárkózott be éppen. Amikor pedig eljutott a tudatáig, hogy TaeSan egy helyen van a teszttel, amit még ő maga sem látott elkezdett pánikolni. Már épp megindult az ajtó felé, amikor az kinyílt, és egy kíváncsi TaeSannal találta szembe magát, amint feltartja a terhességi tesztet.

*HyeRi POV*

Miután TaeSan felvilágosított arról, hogy nem tudja merre található a barátnője csalódottan battyogtam vissza a szobánkba. Mármint mondta, hogy minden bizonnyal a szobájukban van, de ebben nem száz százalékig biztos. Állítása szerint, már nem egyszer történt, hogy nem volt ott, és mivel kulcs nem volt nála, azt tanácsolta inkább menjek vissza a saját lakosztályunkba.

Ezért most itt vagyok, és mint egy olvadt fagyi szétterülve szenvedek a kanapén… Várom a csodát, azaz Deannát, hogy belépjen az ajtón, és mondjon valami bíztató dolgot. Például, hogy nemsokára találkozhatok Kevinnel, vagy, hogy végre megjött az eszem. Esetleg azt, hogy mostantól minden a normális kerékvágásban fog zajlani.

Magam sem tudom, hogy miért nem hittem neki tegnap. Akkor most minden simán menne… Lehet, hogy nem a kanapén szenvednék, hanem Kevin karjaiban élvezném a napsütést. Na, jó ez talán nem, hiszen az elején kell kezdenünk mindent, nem? Igazából, még én sem tudom, mi lenne a legjobb.

Hiszen nem lehet tudni, hogy tényleg olyan-e, mint az álmaimban. Sőt azt se tudhatom, hogy tényleg ugyan azokat álmodtuk-e. Az is lehet, hogy számomra egy sokkal jobb Kevint mutattak az álomképek, számára pedig egy sokkal jobb HyeRit. Csak, hogy egymásba szeressünk, utána pedig ne foglalkozzunk a másik rossz tulajdonságaival.

Viszont a tudatra, hogy végre találkozhatom vele, a félelem mellett, a teljes izgatottság is uralta a testemet. Foglalkoztatott a kérdés, hogy vajon milyen lesz őt igazából, a való életben magamhoz ölelni. Milyen lesz hallani azt a rettentően édes hangját, érezni a biztonságot nyújtó kezeinek melegét, selymes hajába túrni. Vagy csak egyszerűen milyen lesz a közelében, milyen lesz vele.

Ha rá gondoltam a gyomrom görcsbe rándult, a szívem pedig gyorsabban kezdett verni. Egyértelműen szerelmes voltam. Éreztem, hogy szerelmes vagyok. Egy emberbe, akivel igazából még nem is találkoztam. Hihetetlen az élet...

Épp a másik oldalamra fordultam, amikor csengettek. Szenvedő nyögések közepette kecmeregtem le az ülőalkalmatosságról, hogy ajtót tudjak nyitni. Amilyen csekély energiával keltem fel a kanapéról, olyan nagy lendülettel ugrottam az ajtóban álló nő nyakába.

- Azért ennyire ne örülj nekem - mondta nevetve. - Majd az öcsém karjaiba kell ilyen nagy vehemenciával ugranod - váltunk el egymástól.

- Nem hiszem, hogy lenne merszem nulla ismeretség után így rávetni magam - vakargattam a karom.

- Milyen nulla ismeretség? Hiszen Kevin oda van érted és vissza! Ha nem ismerne nem így lenne - küldött felém egy biztató mosolyt.

- Jó, de... Ez nem ilyen egyszerű - hajtottam le a fejem.

- Nincs semmilyen de! Bízz magadban, és a csodában, ami veletek történt - bökött a mellkasomra.

- Bár ilyen könnyű lenne - sóhajtottam, majd Deannát a kanapéhoz tereltem és leültünk rá.

- Azok után, hogy hiszel nekem, már minden könnyű - húzta huncut mosolyra a száját. - Ha minden igaz, Kevin már járt nálatok, és tudja, hogy te vagy számára a tökéletes lány - bólintott biztatóan.

- Hogy mi?! - döbbentem meg teljesen. - Ebben az esetben fel kell hívnom SoJin noonáékat! - kezdtem el szememmel keresni a telefonom, azonban rá kellett jönnöm, hogy anya elkobozta. A fenébe!

- Figyelj ide HyeRi! Két óra múlva legyél teljes felszerelésben a szobánknál! - utasított.

- Mit takar a teljes felszerelés? - emeltem meg szemöldököm.

- Csinosan, belőtt hajjal, smink, minden, ami egy nőnek kell. Elbűvölően jelenj meg, kész - veregetett fejbe, majd elhagyta a szobát.

Tanácstalanul álltam a bőröndöm előtt. Nem tudtam mégis mit vehetnék fel, és hogy miért kell egyáltalán kiöltöznöm. Arra gondoltam, hogy talán együtt fogunk ebédelni, ő, TaeSan és én. Végül is mi másért kéne kiöltöznöm? Viszont ez is elég értelmetlennek tűnt. Miért vinnének engem is, amikor lehetnek kettesben? Én amúgy is az anyukámmal vagyok itt.

Furcsa, pont azért vagyok itt, hogy elfelejtsem a férfiakat, és ne foglalkozzam velük. Nyugodtan át tudjam gondolni, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, azzal hogy mindez megtörtént velem. Ennek ellenére, újra csak a férfiakon, jobban mondva Kevinen jár az agyam. Az édesanyám pedig kitudja hova lett.

Hagytam a fenébe a ruhakérdést, inkább a mosdóba mentem, ahol vettem egy hosszú fürdőt. A hajamat is megmostam, mert nem lehetett tudni mi fog történni ott velem. Ez háromnegyed órát igénybe vett, így már nem sok időm maradt. Megmostam a fogam, megszárítottam a hajam, és elhagytam a fürdőt.

A szobában kénytelen voltam szembenézni a szekrényemmel. Daenna egyből Kevint juttatta eszembe, Kevin pedig a ruhát, amit vett nekem álmomban. Az álom után elmentem a bevásárló központba és megvettem a csodát. Már csak egy darab volt, amit nem hagyhattam ott. Először egyébként is azt hittem nincs, mert a próbafülkében volt. Már épp indultam volna haza, amikor kihozta egy nő. A cipőt is meg akartam venni, de azt kénytelen voltam mellőzni. Nem volt az én méretemben, előttem vitték el az utolsót.

Úgy döntöttem ezt a ruhát fogom felvenni. Nem tudom miért, egyszerűen nem engedte, hogy levegyem róla a tekintetem. Megszólított, hogy vegyem fel. Tudom, hülyeség, de így volt. Kikaptam a dobozból, és magamra öltöttem. Egy sima fehér cipőt vettem a lábaimra hozzá. Nem volt olyan szép, mint amit ő adott, de megtette a hatást.

Már nem sok időm volt, így visszamentem a fürdőbe, ahol feltettem egy leheletnyi sminket. Mint általában, most sem estem túlzásba. A hajam úgy döntöttem kicsit kivasalom, hogy egyenesebb legyen. Begöndöríteni nem volt időm, ha pedig kiöltöztem természetes állapotban nem tűrtem meg. A vasalás volt a megfelelő opció, így amellett döntöttem.

Időközben anyával is összefutottam, akinek felvázoltam a helyzetet. A lelkemre kötötte, hogy plusz egy napot maradni fogunk, mert ahhoz képest, hogy vele vagyok itt, neki nem úgy tűnik. Sajnáltam, mert igaza volt. Nagyon keveset vagyunk együtt, és most, hogy itt lenne az alkalom, a saját problémáimmal vagyok elfoglalva. Ahelyett, hogy azt csinálnám, amiért ide jöttünk; pihennék.

Még vagy két szót váltottam anyával, utána pedig elindultam Deannáék szobája felé. A gyomrom görcsben volt, az eszem pedig mindenféle gondolatok lepték el, amitől csak még idegesebb lettem.

Vajon, ha Kevin most itt lenne, akkor meg tudna nyugtatni? Biztosan… Az álmokban is mindig képes volt rá, hogy megnyugtasson, már csak a hangjával is. Ha most itt lenne, akkor minden a legnagyobb rendben lenne, és nem rettegnék attól, hogy mi vár rám odafent.

Beléptem a liftbe és megnyomtam a hatodik emelet gombját. A liftben a már megszokott, az idegeimet csak még jobban kikezdő lassú zenék szóltak. Miért nem tudnak normális zenét betenni a liftekbe?

Megkönnyebbülés volt, amikor végre kinyílt a lift ajtaja, és kiléphettem rajta. Szerencsétlenségemre nem csak a liftből, hanem a bal cipőmből is sikerült kilépnem, ugyanis a cipőm sarka beakadt a kis résbe ott, ahol összezáródik az ajtó. Hát nem hiszem el…

Már nem érdekelt, hogy hogyan csak az, hogy jussak oda a szobához. Levettem a jobb cipőmet is, visszaszaladtam a bal párért, majd a jobb kezembe vettem őket. Mezítláb voltam, de már nem tudott zavarni. Vettem egy mély levegőt, és újra elindultam a célom felé.

Viszont egy valamire - vagy inkább valakire -, egyáltalán nem számítottam; Kevin Woo.

Ott állt előttem, eszméletlenül sármosan, egy cipős dobozzal a kezében. Hogy én hogy néztem ki, inkább már meg se említem, de az arckifejezésem is megért volna egy misét… Tényleg, ennyire szerencsétlen lennék? – gondoltam, miközben elkezdtem rázni a fejem, hogy hátha eltűnik Kevin.

De nem tűnt el. Én pedig a pánikom közepette csak ráztam a fejem, hogy csak egy rossz álom legyen, vagy képzelgés, mert ez nem történhet meg velem. Nem. Így nem. Nem lehet, hogy ilyen helyzetbe találkozzak először életem szerelmével.

Egészen addig, amíg fel nem csendült Kevin életet adó nevetése. Visszahozott vele a való világba, és rá kellett jönnöm, hogy akárhogy rázom a fejem, ő akkor is itt lesz. Ráadásul még csak nagyobb idiótát csinálok magamból, mint alaphelyzetben lettem volna…

Kevin egyre közelebb jött hozzám, a nevetése még mindig belengte a teret. Óriási szemekkel figyeltem, hogy mi lesz most. Mindenre számítottam csak arra nem, ami történt.

Kevin kivette a kezemből a cipőmet, majd leguggolt elém. A cipős doboznak ami nála volt levette a fedelét, és elővette belőle a cipőket. Azokat a cipőket, amik az álmomban is voltak! Rám mosolygott, majd rám adta a két pár cipőt.

- Látod… Én mondtam, hogy vétek lenne otthagyni – állt fel, majd kezét az arcomra simította.

- Hallgattam rád, mert megvettem - suttogtam.

- Én is meg akartam venni, de valaki épp próbálta, amikor bementem a boltba. Nem tudod véletlenül, ki lehetett az? – bökdösött az orrával.

- Biztosan az, aki megvette előlem az utolsó pár cipőt - mosolyodtam el.

- Végül csak összehoztuk – jelentette ki a jó hírt, amit nem csak a ruhára, hanem ránk értett, majd szájával óvatosan megízlelte az enyémet.

Ez volt a valóság. Az a valóság, amiben Kevin és én végre találkoztunk. Ahol ő és én, végre egymáséi lehettünk. A valóság, amiből sosem akarok távozni. A valóság, ami végre édesebb, mint az álom.

Elkezdődött az igazi életünk.

The End

Sziasztok! ^^

Nos, ezt is megéltük. Kevin és HyeRi végre találkoztak :D Igaz ezzel vége lett a ficinek is, de legalább ők ketten boldogok :3

Mit gondoltok az utolsó részről? Egyáltalán mit gondoltok az egész ficiről, úgy összességében? Gondoltátok volna, hogy így lesz vége? Mire számítottatok? Nagyon örülnék neki, hogyha leírnátok a véleményeteket róla :)

Furcsa érzés, hogy már ezt a blogot is befejeztem... Ez életem első önálló kpop-os ficije szóval már csak ezért is rettentően közel áll a szívemhez. Plusz pont a két szívemnek legkedvesebb idol benne a főszereplő, ezért próbáltam belőle a legtöbbet kihozni, ami tőlem telik. Szerintem, ahogy az ember elkezdi olvasni az első fejezetet, és ideér, érezhető a változás. Legalábbis remélem :$

ETTŐL FÜGGETLENÜL… nincs vége teljesen a HyeRi és Kevin történetének! Tervezem, hogy a jövőben majd hozok nektek plusz részeket Reality címen, mint ahogy például a Playful Kiss-nek is vannak youtube special részei. Nem ígérem, hogy ez hamar lesz, de előbb utóbb lesz. Ugyanis az ötleteim megvannak, de az nem elég egy teljes második évadhoz.

Egyenlőre ennyi lettem volna én, és a Dream :) Köszönöm, hogy olvastátok HyeRi, Kevin és a többiek életét, és velem tartottatok ebben a tizenegy hónapban. Mindenkinek kitartást a további 5 hétre a suliból, és az élethez is!

Chu~