Egy
mozdulattal vetettem véget telefonom csörgésének, amikor végre a kezembe akadt.
A kijelzőn Kevin neve villogott, így örömmel szóltam bele.
- Igen? – vigyorogtam már csak a ténytől,
hogy ismét hallhatom a hangját.
- Fél óra és ott vagyok. Rendben? –
kérdezte aranyosan.
- Tökéletes – mosolyodtam el, majd
bontottuk is a vonalat.
A ruhám már ki volt készítve, így csak
magamra kellett azt kapnom. Egy fekete fodros szoknyát választottam, egy fehér,
FUN feliratú pólóval. A kiegészítőket és minden mást mellőztem. A fürdőben
gyorsan fogat mostam, majd kicsatoltam az arcomból pár hajtincset. A sminkkel
most sem bajlódtam. Ha tettem is fel, akkor sem vittem túlzásba, hiszen Kevin
így szeretett engem, ahogy voltam. Hallottam, hogy dudálnak, így felkaptam a
táskám, az előszobában felvettem lábamra a telitalpú szandálom, és siettem is
ki.
A lányok nem voltak itthon, így nem
fáradoztam azzal, hogy köszönjek. Gyorsan kulcsra zártam az ajtót, hogy még
véletlenül se tudjanak erőlködés nélkül bemenni, majd beszálltam a kocsiba.
Kevin szájra puszival, és egy lehengerlő mosollyal üdvözölt. Az előbbitől nem
kicsit lepődtem meg.
Igaz szakítottam JiHoo-val, és az óta már
nagyjából túl is vagyok a dolgon, viszont még nem érzem úgy, hogy itt lenne az
ideje annak, hogy Kevinnel együtt legyek. Nem szokott érdekelni az emberek
véleménye, most viszont valamiért mégis félek… Az pedig egy cseppet sem
érdekelt, hogy JiHoo pár nappal később már azt a nőcskét falta a folyosókon.
Meg aztán ott vannak a rajongók… Először
szépen lassan kell nekik beadagolni a dolgokat. Hiszen, ha most csak úgy
összejövök Kevinnel, az senkinek nem lenne jó. A rajongók kiakadnának, és a
nagyrészük elfordulna tőle. Kevin ezt egyáltalán nem érdemli meg. Talán, hogyha
látnak rólunk egyszer-kétszer képet, vagy látnak minket az utcán, az idő
múlásával megbékélnek velem. Legalábbis remélem.
Igazából maga a szakítás nem viselt meg
annyira. Az első pár napban teljesen kivoltam. A lányok sem tudtak velem mit
csinálni. Mindig próbáltak valami hülyeséget leművelni, amivel magukra vonták a
figyelmem, és kicsaltak belőlem egy-két mosolyt. Ilyenkor egy kis ideig jól
voltam, és nem éreztem magam olyan szörnyen, viszont nem várhattam el tőlük,
hogy egész nap ezt csinálják.
De aztán Kevin segített, és végleg
kihúzott a gödörből. Mindig írt nekem, és annak ellenére, hogy sosem
válaszoltam nem adta fel. Ő, a bíztató üzenetei és hangüzenetei segítettek
nekem a legtöbbet. Rengetegszer küldött nekem videókat is arról, amit a fiúk
csináltak, vagy, ahogy a tengeri malaccal játszik, amit én neveztem el MiSonak.
Úgy éreztem ebben a pár napban közelebb
kerültem hozzá, és a szívem végre elfogadta a tényt, miszerint nekem Kevin
mellett van a helyem. Hiszen nekem tényleg ő jelentette a boldogságot. De a
történtek után, nem éreztem volna helyesnek, hogyha rögtön összejövök vele.
Viszont sosem tiltakoztam. Amikor megpuszilt, megcirógatott, vagy megfogta a
kezem… Mindig engedtem neki.
Azonban egyikünk se mondta ki, hogy akkor
mi most egy pár vagyunk, és randizunk. Egyszerűen csak jól éreztük magunkat
egymás társaságában, mindenféle kapcsolati meghatározás nélkül. Viszont egyre
jobban bennem volt, hogy Kevin ezt előbb-utóbb meg fogja elégelni, és hogy most
már adnom kell neki valami útmutatást. Hiszen én is arra vágytam a legjobban,
hogy együtt lehessek vele. De fenn áll annak a veszélye, ha túl sokáig húzom az
időt, elege lesz.
Az út alatt, nem történt semmi érdekes.
Beszélgettünk, mint minden egyes alkalommal, amikor találkoztunk. Valahogy
mindig volt valami új, amit tudtunk mondani a másiknak. Kevin megállt az
autóval az Alice’s kávézó közelében, kiszálltunk az autóból, majd elindultunk a
helyiségbe.
- Bemutatlak a nővéremnek, rendben? – kérdezte
mosolyogva, rám pedig rám tört a pánik.
Hogy a nővérének? Ennyire komolyan
gondolná ezt az egészet? Most tényleg be akar mutatni neki? Te jó isten! Ha ezt
tudom, felkészülök lelkileg. HyeRi, csak fuss el – gondoltam, de már késő volt,
ugyanis megszólalt a szokásos kis csengő felettünk. Aigoo!
Mi lesz, hogyha nem kedvel? Hogyha
egyáltalán nem fogok neki tetszeni, és azon lesz minden egyes alkalommal, hogy
megkeserítse a kapcsolatunkat? Oké, azért Kevin nővéréről van szó… Csak nem egy
szörnyeteg. Biztosan ő is ugyan olyan elbűvölő, mint az öccse… Legalábbis a
külseje pontosan ugyan olyan – futott át az agyamon, amint megláttam a szokásos
asztalunknál egy fiatal nőt ülni. Le se tagadhatnák, hogy testvérek. Nagyon
hasonlítanak!
- Deanna – kezdte Kevin -, ő itt HyeRi.
HyeRi, ő itt Deanna – mutatott be minket egymásnak. Deanna a kezét nyújtotta,
amit én készségesen elfogadtam.
- Deanna Woo, örvendek a találkozásnak,
Kevin sokat mesélt rólad – a mosolya nagyon barátságos volt.
- Lee HyeRi, Kevin… barátnője – mondtam
ki, miközben Kevinre néztem, aki boldog mosolyra húzta ajkait, majd egy apró
puszit nyomott a fejemre.
Egész kapcsolatunk alatt talán most volt a
legszebb a mosolya. És mikor… megcsókolt. Attól, hogy kimondtam ezt a szót
igazán boldoggá tettem őt, de nem csak őt, hanem saját magamat is. Úgy éreztem,
most, hogy ő bemutatott az egyik családtagjának, már igazán mondhatom magam a
barátnőjének. Hiszen… szeretjük egymást. Az meg kit érdekel, hogy más mit mondd.
- Sok mindent mondott rólad, na de ezt
pont nem – kuncogott Deanna.
- Igazából erről még én sem tudtam –
vakargatta tarkóját Kevin.
- Látod öcsi, ez biztosan miattam van –
mutatott magára. – Most, hogy megbizonyosodott róla, hogy tényleg ilyen jók a
családi gének, már nincs kétsége afelől, hogy a gyerekei jó tulajdonságokkal
lesznek megáldva – nevetett, mire én is elnevettem magam. Kevin csak hitetlenül
nézett a nővérére, és csóválta a fejét.
- Igazából eddig sem kételkedtem benne –
néztem fel Kevinre. – Meg hát… az érzéseimen már nem nagyon változtat semmi,
nem igaz?
- Pontosan! – bólogatott Deanna. –
Egyébként nagyon örülök neki, hogy végre találkozhattam veled. Ne tudd meg,
mennyi ideje győzködöm ezt a tökkelütöttet, hogy mutasson be neked! De sose
tette meg… Mindig csak: HyeRi így, HyeRi úgy, milyen szép, és a csodás
nevetése, amit ő annyira utál… Egyébként igaza volt, mármint a szép részben.
Habár addig, amíg nem engem fogsz nevetés közben leütni semmi bajom vele! –
tette fel védekezően a kezeit. Nem tudtam mit kellene válaszolnom, zavaromban
ide-oda nézelődtem, végül Kevin mellkasában bújtam el.
- Nézd meg, most zavarba hoztad – simogatta
meg Kev kuncogva a fejem.
- Jól vagyok – ültem vissza normális
helyzetbe. – És igen a nevetésem… szóval, hát… apa miatt van az egész, őt kell
szidni – világosítottam fel mindenkit.
- Akkor reménykedjünk, hogy a kis csemete,
majd Kevin nevetését örökli – gondolkodott el Deanna.
- Azért csinálja ezt, mert várandós.
Minden második gondolata a gének, az öröklődés, és a babák körül forognak, nézd
el neki – suttogta Kevin a fülembe, mire én bólintottam.
- Ó mondd csak ki hangosan, hogy nemsokára
olyan leszek, mint egy tehén! – kiáltott fel Deanna. – Amit egyébként
egyáltalán nem bánok, hiszen szép tehén leszek – simogatta a hasát, amin mi
Kevinnel felnevettünk.
- Abban is reménykedjünk, hogy a te
gyereked viszont TaeSan nyugodtabb természetét örökli – vágott vissza Kevin.
- Igazad van… Nem fogom kibírni, hogyha
majd meg tanul járni, és mindig eljárkál tőlünk – sóhajtott.
- Csak nem fog elmenekülni – védtem meg a
kicsit.
- Ó dehogynem! Én is mindig rohantam!
Kevin bezzeg csak ült a fenekén, mindig nekem kellett hurcolnom, és olyankor
csak nézett ki a fejéből, hogy mi történik. Biztos nem értette, hogy miért
mozog a babahordozó, mikor anyáék nincsenek is ott. Hátulról toltam, szegényke
nem látott – mesélt Deanna, én pedig érdeklődve hallgattam végig. Tetszett, hogy
végre kiskori történeteket hallok Kevinről. Már csak a kiskori képek nézegetése
hiányzik, és teljesen elégedett leszek. - Most pedig! Egyik országból
repül a másikba, számon se lehet tartani épp hol van. Persze ezzel nem akarlak
elijeszteni mellőle. Hogyha igazán szeretitek egymást, a távolság nem lehet
akadály – mosolyodott el.
- Úgy gondolom, hogyha szeretsz valakit,
akkor tényleg nem. Sok pár azért szakít egymással, mert keveset találkoznak.
Sosem értettem miért jobb az, hogyha nem keveset, hanem egyáltalán nem
találkoztok. Hiszen, hogyha szakítasz vele, akkor már nem csókolhatod meg
többé, nem mondhatod neki azt, hogy szeretlek, még akkor sem, hogyha
találkoztok – osztottam meg vele saját álláspontomat. – Inkább találkozok vele
keveset, minthogy egyáltalán ne láthassam – nyomtam egy cuppanós puszit ajkaira.
A nap sugarai
rakoncátlanul futkostak arcomon, ahogy a félig nyitott ablakon beszökött a
szél, ezzel megmozgatva a sötétítőfüggönyt. Mivel egyáltalán nem tudok fényben
aludni, rögtön felébredtem, ezzel megszakítva az édes álomképet.
Pár percig még
forgolódtam az ágyban, viszont az ember egyszer megunja a dolgokat, még a
semmit tevést is. Úgyhogy felkeltem a pihe-puha matracról, és a fürdőbe mentem.
Arcom hideg vízzel mostam meg, közben pedig elért a felismerés előző álmommal
kapcsolatban.
Deanna. Deanna
volt az álmomban. Ő annak a fiúnak a nővére! Komolyan van egy nővére! Hiszen
ott volt. Ott volt az álmomban, ő és az a fiú! Ezek szerint tényleg
igazat mondott tegnap, és nem csak kitalálta. Habár ki lenne annyira eszement,
hogy ilyen dolgokat találjon ki? De viszont ez azt jelenti, hogy… Tényleg
találkozhatok vele!
A tükörben
hónapok óta most először láttam egy boldog HyeRit. Egy olyan Lee HyeRit, akinek
igazi, felhőtlen mosoly ült ki az arcára, amit a legerősebb tisztító szerrel
sem lehetne lemosni. Akárhányszor húztam végig kezem a tükör felületén, mindig
ott volt. Tényleg, igazán boldog voltam. Ezt a boldogságot pedig semmivel sem
lehetett volna elrontani. Az életem végre a jó vágányra került.
Anya szobájába
rohantam, hogy elújságoljam neki a jó híreket, azonban nem volt ott. Sőt sehol
sem volt. Már épp kezdtem kétségbeesni, amikor megpillantottam egy papír fecnit
az éjjeliszekrényen, miszerint elment beiktatni egy reggeli masszázst.
Szitkozódtam egy sort magamban, amiért engem nem költött fel, de aztán a
recepció felé vettem az irányt.
Deanna tegnap
megosztotta velem, hogy hányas szobában találok rá, azonban most az istenért
sem akaródzott eszembe jutni az információ. Gondoltam rá, hogy felhívom SoJint,
hogy adja meg a telefonszámát, de rá kellett jönnöm, hogy anya elcsente a
telefonom. Túlságosan is nyugalmas hétvégét akart, de ez így nem fog összejönni.
A recepción,
mint arra számítottam, nem adták meg, hogy melyik szobában találom Kevin nővérét.
Fogalmam sem volt mihez kezdhetnék egy ilyen helyzetben… Mármint, nem
kopogtathattam be az összes szobába, hogy nem-e ott van Deanna. Kissé sok időt
vett volna igényben, ráadásul még hülyének is néztek volna.
Visszamentem a
szobánkba, és úgy döntöttem, hogy megvárom anyát, hátha ő emlékszik még a
szobaszámra. Viszont rá várhattam, ugyanis egy órával később sem hallottam róla
semmit. Még csak a színét sem láttam. Eldöntöttem, hogy megkeresem, így újra a
hallban kötöttem ki.
Még azt is
kinéztem volna a recepciósból, hogy azt se mondja el, merre találom az
anyámat... Szerencsére ezzel kapcsolatban nem kellett aggódnom, ugyanis anyu
jött velem szemben.
- Anya! –
öleltem magamhoz. – Végre megvagy! Most mondd el, merre találom Deannát? Hányas
a szobájuk? – néztem rá reménnyel teli szemekkel.
- Ö… Hát
kislányom… Tudod anyád már öreg é-
- Szóval nem
tudod? – fújtam ki csalódottan a levegőt.
- Nem… - rázta
a fejét kínosan.
A reményt, ami
bennem élt erre a pár órára, most felvitték a szálloda tetejére, és nem sajnálva
dobták le onnan… Szörnyen éreztem magam abban a pillanatban. Mintha
megízlelhettem volna egy tortát, ám mikor élvezni kezdtem volna, és még többet
ettem volna, az orrom előtt fogyasztották el. Nekem pedig semmi nem maradt.
Azonban,
amikor megláttam TaeSant kiszállni a liftből, megláttam a medencét a szálloda
mellett, a remény pedig sértetlenül landolt benne. Még véletlenül sem mellette!
És ezzel együtt egy új tortát kaptam kézhez, ráadásul arany tálcán. Talán…
mégsem pártolt el mellőlem teljesen a szerelem.
