Chapter Three

Sziasztok! ^^ Meghoztam a harmadik fejezetet is, ahol megtörténik az, amiről igazán szól a történet :D Remélem elnyeri a tetszéseteket, és továbbra is követni fogjátok a történéseket! :3 Véleményeket mindig örömmel fogadok, legyen az jó vagy rossz :$

Kellemes olvasást! Chu~

*Kevin POV*

A próbák, mint általában most is elég mozgalmasan teltek. Sőt jóval mozgalmasabban ugyanis nemsokára comeback az új számmal. Hihetetlen, hogy mennyire ki tud fárasztani egy-egy nap, ami eltelik a táncikálássa és az énekléssel.

A többiek már kimentek átöltözni, zuhanyozni, szóval kicsit összeszedni magukat, de én még mindig az ablakon bámulok kifelé. Igazság szerint semmi kedvem megmozdulni vagy átöltözni, esetleg lezuhanyozni, és hazamenni a csapattársaimmal. Így tovább folytattam az ablakon kibámulós tevékenységem.

Az idő szép, habár ez elvárható, hiszen tavasz van. Minden virágzik, a madarak újra éneklésbe fognak, a napsugarak is intenzívebben sütnek, a világra visszatér az élet és a jókedv. Végre nem kell nagykabátba járni, és lehet csinálni mindenféle programot, ami csak az ember eszébe jut. Már nem mintha bajom lenne a téllel, hiszen annak is megvan a maga varázsa, de jobban szeretem a meleget.

- Kevin! – hallottam SooHyun hangját. – Elkezd mozogni végre a szexi kis lábad, vagy ott fogsz állni továbbra is az ablak előtt izzadságcseppektől tündökölve, világmegváltó tekintettel, egy lecsavart kupakú vizes palackkal a kezedben, miközben az élet nagy dolgain gondolkodsz?

- Ja – eszméltem fel. – Még maradok egy kicsit, de menjetek csak – mosolyogtam mire a leaderünk bólintott.

- Szia Kebin bébi – futott be KiSeop majd jó szorosan megölelt. Igen nekünk ilyen furcsa kapcsolatunk van. Az ember egy idő után megszokja.

KiSeop az én legjobb barátom és elég fontos közöttünk a skinship… Igazából nem tudom miért, de szeretem őt ölelgetni és a közelembe tudni. Ez persze nem azt jelenti, hogy homoszexuális lenne valamelyikünk is… egyszerűen így fejezzük ki a szeretetünk a másik iránt.

Nagyon fontos nekem, minden apró kis titkomat tudja. Akármi problémám van, az esetek kilencvenkilenc százalékában hozzá fordulok segítségért. Nagyon jól megértjük egymást, és sok dologról ugyan úgy vélekedünk.

- Szia Seoppie – öleltem vissza. A kis jelenetünkön a többiek csak mosolyogtak. Igen ők megszokták. Miután KiSeop hajlandó volt elereszteni mindenki elhagyta a helyet, és csak én maradtam ott.

Mivel meguntam az állást fogtam magam, és teljesen kiterültem a padlón. Csak feküdtem ott. Jó volt kicsit egyedül lenni a csendben a gondolataimmal körül véve, amik most szüntelen a comeback körül forogtak. Vajon a fanok, hogy fogadják az új stílust? Mert hát ez eléggé az. Őszintén szólva még nekem is szokatlan. Remélem szeretni fogják, és továbbra is támogatnak minket.

A csodálatos csendemet gyomrom korgása szakította félbe. Éhes vagyok… - állapítottam meg. A többiek tuti nem hagytak itt kaját, ezért kénytelen vagyok elmenni valahová. Haza nincs kedvem menni, most jó egy kicsit egyedül, távol a többiektől. Úgy döntöttem, hogy meglátogatom az Alice’s-t, így feltápászkodtam a földről és a zuhanyzóba vettem az irányt. Nem akartam izzadságcseppekben gazdag, fáradt testtel emberek közé menni, és a fürdő ebben tökéletesen segített.

Gyorsan lezuhanyoztam majd magamra kaptam azokat a ruhákat, amiben jöttem, és elindultam a kávézó felé. Pechemre nem volt itt a kocsi… Gondolom úgy hitték a fiúk, hogy ha menni akarok, majd felhívom a Managert, hogy jöjjön értem, de hát NEM. A fészkes fenét fogom én felhívni a Managert, mikor egyedül szeretnék lenni, és megenni a csodás csokis fánkomat azokkal a cuki kis csillagokkal.

Így hát jobbnak láttam, ha elindulok gyalog. Most még az se volt akadály, hogy idol vagyok, és bárki kiszúrhat, ugyanis este volt. Késő este, ami egyenlő a sötéttel. Ilyenkor nem nagyon mászkálnak a fanok.

A késői idő ellenére nem féltem, hogy nem lesz nyitva a kávézó, ugyanis konkrét nyitva tartása nincs. Az üzemeltető a kávézó fölött lakik, így az ajtóhoz szerelt kis csengővel mindig tudják, ha jött vendég. Volt már olyan is, hogy hajnali ötkor nyitva volt, vagy esetleg este tizenegyig be se zárták. Egy biztos, hogy reggel nyolc és este kilenc között mindig nyitva van.

Attól függetlenül, hogy most este tíz óra múlt nyolc perccel tudom, hogy ehetek ott, hiszen reggel mikor beszaladtam mondta az ahjumma, hogy próba után is nyugodtan mehetek, mert ő itt lesz.

Az Alice’s egy aranyos kis kávézó, nem valami ismert hely, de nagyon hangulatos. Pont ezért imádom. A hely lényege egyébként az, hogy az embernek nem kell sorba állnia és várnia, hogy kiszolgálják – kivételt képez a kávé -, hanem a péksütemények ki vannak téve, és mindenki elveszi magának, amit szeretne, majd odamegy a kasszához és fizet. Pont, mint egy szupermarketbe.

Körülbelül háromnegyed óra sétálás után oda is értem a célponthoz. Mivel már majdnem tizenegy óra volt gondoltam, hogy bezártak, de nem. Még volt bent egy vendég. Jó látni, hogy nem csak én vagyok ilyen elvetemült, hogy ilyen órában jövök ide. Beléptem a kávézóba, és rögtön hallatszódott is a megszokott kis csengés.

A hely belülről barackvirágszínű tapétával volt lefedve, amit barna kis virágok díszítettek, és mindenhol ilyen kávés képek voltak. Az asztalok, és a padló is barna volt. Egyszerűen imádtam.

- Oh, Kevin, hát megjöttél? – kérdezte a kávéház üzemeltetője Yoo asszony.

- Igen ahjumma. Jó estét – hajoltam meg előtte. – Sajnálom, hogy ilyen későn jöttem.

- Ne törődj vele, megértem. Elhúzódtak a próbák ugye? – mosolygott együtt érzően.

- Sajnos. Mostanában sokat kell dolgozni, tudja, most adjuk ki az új albumot – újságoltam büszkén.

- Igen, igen már mondtad. Na, hagylak is nyugodtan. Te csak egyél, ma meghívlak – mosolygott majd felment azon a lépcsőn, amin korábban lejött. Lépéseit az ajtó csengője zavarta meg. Már épp fordul volna vissza, de szegény ne lépcsőzzön már!

- Hagyja csak! Majd én elintézem. Persze csak ha nem bánja – mondtam mire bólintott, majd tovább ment.

A rádióban hirtelen felcsendült a Because Of You, szeretem ezt a számot. Gyakran szoktam énekelni, mindig ellazít. Miután elhagyta egy elégedett mosoly a számat, a pék sütikhez vettem az irányt, és ki is néztem magamnak a megfelelő és UTOLSÓ csokis fánkot.

Igen ez volt az egyetlen, hát gyorsan kellett cselekednem. Kitudja, ki akarná megkaparintani! Nem törődve semmivel, csupasz kézzel nyúltam a kiszemelt ínyencség felé, azonban nagy bánatomra egy kézbe ütköztem. Kedves támadóm, és én is egyszerre egyenesedtünk fel, így a fánk köztünk ”lebegett”.

Sajnálatos módon ellenségem nő nemű volt. Így két lehetőségem maradt, az első; vagy neki adom és úriember leszek, a másodi; nyugodt szívvel veszem el ugyanis én voltam itt előbb! Csodás háttérzeném, és tervem felborítja egy lány, aki szintén az utolsó darab csokis fánkot akarja… felháborító én mondom, FELHÁBORÍTÓ!

- Öm… elnézést, de ez a fánk úgymond nekem maradt meg – magyarázta a lány, és kissé magához húzta az említett sütit.

Rövid haja hullámokban keretezte, kerekebb, kissé pufók arcát.  De ez nem téveszthet meg! Nem engedhetem, hogy azok a nagy szemek, és tökéletes száj elvonja a figyelmem a fánkomról, ugyanis a gyomrom újra korgott egyet. Amúgy se jönnek be a rövid hajú lányok!

 - Legyen a tiéd – engedtem el a fánkot, a lány rám mosolygott majd megindult egy asztal felé.

Mégis miért?! Most mondtam, hogy NEM jönnek be a rövidek! De ő olyan cuki… E tettem nem csak nekem, hanem a gyomromnak se nyerte el a tetszését, így megint korgott.

- Tudod mit? – fordult vissza majd megindult felém, és karon ragadott – Együk meg ketten – villantott meg egy lehengerlő mosolyt, amitől a lélegzetem is elállt egy pillanatra, majd az asztalhoz vezetett, amit nemrég nézett ki magának.

- Tényleg? Nem bánod?- vontam fel szemöldököm hitetlenül.

- Dehogyis. Hallottam teljesen kimerültél, és a hasad is korog. Biztosan éhes vagy, viszont arra nem bírom rászánni magam, hogy az egész a tiéd legyen – törte ketté a fánkot majd átnyújtotta a nagyobbikat. Furcsa… mások a kisebbet szokták oda adni, habár nem. Én is a nagyot szoktam. Mosolyogva vettem át a felém nyújtott darabot. -, tudod, imádok enni – harapott a saját részébe majd követtem példáját.

- Kérsz inni? – érdeklődtem, mire bólintott. – Tea jó lesz?

- Persze – válaszolt. Már épp kérdeztem volna, hogy milyen ízűt, de ő megelőzött a válasszal. – Rád bízom, hogy milyen.

Erre én csak mosolyogva csóváltam a fejem. Hát ez vicces volt. Felálltam majd a pult mögé mentem, és elkezdtem teát csinálni. Rengeteg féle íz volt. Hát ez nincs a segítségemre – gondoltam. Az lett volna a jó, hogyha van egyféle tea, és csak azt tudom vinni, de itt legalább tíz féle van. Mi lesz, ha rosszat viszek?

HyeRire néztem, hátha kapok valami segítséget a választással kapcsolatban, de semmi. Csak dobolt az ujjaival, és a lábát jártatta, amiből arra következtettem, hogy szereti ezt a zenét. Ez a következtetés, pedig nem javított a helyzetemen, így kénytelen voltam saját magam eldönteni, hogy milyet készítsek. A zene leállt, ezzel visszazökkentve a valóságba.

Mivel nekem most az almáshoz volt kedvem így mind a kettőnknek olyat csináltam, és csak remélni tudtam, hogy ízleni fog neki. Tíz perc múlva vissza is mentem az asztalunkhoz, ahol már csak az én fánkom volt.

- Szereted azt a számot? – érdeklődtem mire furán nézett. – A Because Of You-t – tettem hozzá gyorsan, ő pedig bólintott, - Én is.

Gyorsan leültem és megettem a maradék fánkom majd mind a ketten elkezdtük inni a teát. A lány szája cuppanással vált el a bögrétől, amin csak mosolyogni tudtam.

- Finom. Nagyon is – nézett rám elismerően. – Mostantól te vagy a tea felelősöm ismeretlen srác – kacsintott, ami nagyon jól állt neki. Leállt a zene helyét pedig egy másik vette fel, amit már nem igazán ismertem.

- Kevin Woo – mutatkoztam be.

- Oh, ez nem Koreai teljesen – nézett furcsán. – Egyébként Lee HyeRi – nyújtotta a kezét mire elfogadtam.

- Amerikába születtem és azért. Egyébként a koreai SungHyun, de ezt nem nagyon használják – vakargattam tarkóm.

- Áh, értem. És, hogyhogy hazajöttetek?- érdeklődött és látszott rajta, hogy tényleg érdekli.

- Munka – válaszoltam tömören. Nem igazán szerettem volna felvilágosítani, hogy híres énekes vagyok egy bandában, ugyanis eddig úgy tűnik nem jött rá. Vagy talán nem tudja?

- Hát én mindig is itt éltem, és egy ideig biztosan itt is fogok. Nem igazán tervezem, hogy külföldre mennék vagy valami.

- Gondolom, tanulsz ugye? –kérdeztem, mire bólintott. – Mit?

- Táncot. Szeretek táncolni – mondta kissé elpirulva.

- Az jó. Mindig is csodáltam a táncosokat, és igazán hasznosak úgymond… - mondtam zavartan mire ő furán nézett. – Mármint sokan azt hiszik, hogy nem lehet belőle megélni.

- Te is? – nézett kissé csalódottan.

- Dehogyis – tiltakoztam hevesen. – Szerintem, ha valaki jól csinálja és tehetséges, márpedig te biztosan az vagy – Most mégis mi a hétszentségért bókolok neki? -, akkor simán meglehet belőle élni. Főleg itt. Sok entertainment van, ahova lehet menni táncosnak, ilyen például az NH Média.

Atya ég Kevin! Ez most komoly? Beajánlod neki a céget? Tényleg? Hát nem vagyok normális. Legszívesebben az asztalhoz vertem volna a fejem, de az elég furcsa lenne.

- Igazából még csak másodikos vagyok, és nem igazán érdekelnek ezek a dolgok. Mármint ez az idol cucc, meg az entertainmentek. Hallgatom ezeket a zenéket, de úgy istenigazából senkit nem ismerek… Viszont a barátnőm! – derült fel az arca. – Ő imádja ezeket. Igaz ő is másodikos, de azért később hátha jó lesz.

De én nem a barátnőd akarom hozzánk…

- Oké, majd jöjjön el egy meghallgatásra. Hátha tudok tenni valamit az érdekében – mondtam kínos mosollyal az arcomon. Viszont most már legalább tudom, hogy miért nem ismer. Mert egyáltalán nem mutat felénk idolok felé érdeklődést.

- És te mit csinálsz? Mármint tanulsz vagy valamit?

- Énekelek. Van egy banda és ott. Járunk fellépni meg minden ilyesmi.

- Most is próbáltatok ugye?

- Öm… igen. Mostanában elég sokáig szoktunk próbálni.

- Szóval szeretsz énekelni és idol vagy - mondta ki azt, amit leszűrt beszélgetésünkből. Oké, akkor most már azt is tudja, hogy híresség vagyok. Király…

- Te pedig táncolni és tanuló vagy. Majd egyszer én leszek a háttérzenéd – kacsintottam.

- Ya! Még azt se tudom, hogy hogyan énekelsz. Lehet, a végén csak leégetnél – biggyesztette le az ajkait.

- És honnan tudjam, hogy nem te égetnél le a táncoddal? – vágtam vissza, mire kissé oldalba lökött, és kitört belőlünk a nevetés.

- Jól jegyezd meg Kevin Woo! Én TUDOK táncolni, méghozzá nem is akárhogy.

- Van önbizalmad, ez már jót jelent.

- Csak tisztában vagyok az adottságaimmal – vont vállat.

 Mivel már éjfél is elmúlt úgy gondoltuk, hogy ideje lenne távozni. Nagyon jól elbeszélgettük az időt.

Én gyorsan a kasszához mentem és kinyitottam azt. Már csináltam vagy kétszer, szóval simán ment. Beütöttem az árat, majd kiadta a blokkot, amire gyorsan ráírtam a számom, míg HyeRi a mosdóban volt. Mikor kijött a pénztárcájából vette elő a pénzt, de én hevesen tiltakoztam.

- Nem! Én fizetek.

- Még mit nem! Nem csak te ettél és ittál, hanem én is.

- Nem baj. Én vagyok a férfi. Látod már fizettem is – nyomtam a kezébe a blokkot.

- Én meg a nő, aki szeret fizetni, na, menj odébb – lökdösött, de nem tágítottam. Erre ő csak felsóhajtott majd letette a pénzt és elrohant. Mire feleszméltem már túl messze volt, hogy utolérjem. Ilyen nincs… Nem baj majd visszaszolgáltatom neki valahogy... De legalább a blokk nála van.

Gyorsan felszaladtam Yoo asszonyhoz, és szóltam neki, hogy zárja be a boltot.

- Aranyos kislány nemde?

- Igen az – mosolyogtam. – De még mindig nem csípem a rövideket.

- Édes fiam vannak kivételek – nézett rám olyan én-már-csak-tudom-hiszen-öreg-vagyok nézéssel.

- Igen vannak – nevettem majd távoztam a kávéházból. – Jó éjszakát!

Visszafelé HyeRi nálam hagyott fizetőeszközével szórakoztam. Már vagy hatvanadszorra forgattam meg a kezemben, de hogy miért magam sem tudom, ugyanis az eltelt idő alatt semmi drasztikus változást, vagy érdekességet sem fedeztem fel...

Már épp tettem volna el a zsebembe, amikor valami furcsa foltot vettem észre rajta. Elkezdtem közelebbről vizsgálni, és számokat fedeztem fel. Méghozzá nem is akármilyen számokat, hanem HyeRi telefonszámát!

A telefonom őrült csörgésére keltem. Kezdődhetnek a próbák hurrá! Úgy néz ki éhes vagyok, ugyanis a hasam egy jó nagyot korgott. Lehetséges, hogy nem ettem eleget Aj főztjéből. De várjunk csak, tegnap este a fánkot ettem v-vagy…

Na, ne! Szóval csak álmodtam? Az nem lehet! Ne már!

- Aish – bosszankodtam.

- Mi bántja már lelked? – halottam meg KiSeop kómás hangját.

- Semmi, semmi – legyintettem majd a fürdőszobába vettem az irányt.

Pedig olyan valóságos volt. Tényleg azt hittem, hogy az a valóság. Vagy talán most álmodom azt, hogy azt csak álmodtam pedig nem is, és az volt a valóság? Oké összezavarodtam… Még sose volt ilyen valósághű álmom. Vajon mi történt? Oké, hogy nem akartam rosszat álmodni tegnaptól, de azért ez durva. Ugyanúgy éreztem magam fáradtnak, éhesnek, boldognak meg minden ilyesmi.

De ha ez az én álmom volt, akkor miért pont egy rövid? Ráadásul csinos rövid?! Könyörgöm, én a hosszút szeretem! Akkor meg miért nem hosszú hajú volt a lány? Tök mindegy, holnapra úgyis elfelejtem az egészet. Viszont ha eltekintek attól, hogy rövid volt tényleg tökéletes. De mi is volt a neve... És a telefonszáma?