Chapter Sixteen

*Kevin POV*

Mint egy hulla úgy estem be legelsőnek a dorm ajtaján, nem törődve a formaságokkal cipőmmel együtt dőltem a kanapéra, és élveztem, hogy végre valami kényelmes van alattam. A többiek kullogtak utánam szinte ugyan olyan mozdulatokkal, amit én is végrehajtottam, viszont bennük volt annyi, hogy levegyék a cipőt és a kabátot... Engem azonban nem csak a fotózás és a próba fárasztott le, hanem minden más, amiről most az életem szól.

Még mindig nem tudtam mire vélni azt, amit SoYeon mondott, és hogy Yoo asszony keze van az egészben. Minden olyan zavaros volt; a tetoválás, a láthatatlan minta, az abszurd elmélet a sorsról.... Fogalmam sincs, mit kéne ilyen helyzetben tennem. Nem hiszem, hogyha beírnám Google-ba a problémám kiadná a megfelelő megoldást. Milyen jó is lenne!

A tény pedig, hogy SoYeon tudja ki az a lány, egyszerűen felemészt. Hogy lehetséges ez? Karnyújtásnyira van tőlem az egész probléma megoldása, és mégsem tudom elkapni... Mintha a fejemre erősítettek volna egy rudat, aminek a végen ott lóg a megoldás, én pedig csak rohanok utána, azonban sosem érem el.

Mikor már azt hiszem, hogy megoldom, rá kell jönnöm, hogy nem... Nem tudom megoldani, és egyáltalán nem vagyok semminek a közelében. Ugyan ott vagyok, mint előtte, azt leszámítva, hogy már tudok valami természetfeletti dumáról, és hogy Yoo asszonynál van a megoldás. De mit érek ezzel az információval, hogyha hetekig nem tudok szabadulni a csapat érdekében? A karom egyszerűen nem tudom tovább nyújtani...

Gondolataimból a rám nehezedő súly billentett ki. Lemerem fogadni, hogy valamelyik elmebeteg találta meg rajtam a boldogságot jelentő pihenést.

- Na, ne már! - nyögtem, mikor konstatáltam, hogy Aj tehénkedett rám. Titkon reménykedtem abban, hogy bennük lesz annyi erő, hogy elvonszolják a popsijukat a szobájukig és nem fognak rajtam megállapodni, de minek is tettem? Nyilván való volt, hogy valamelyik figyelmen kívül hagy, és rám, a legtörékenyebbre fekszik... - Aj szállj le rólam! - utasítottam, miközben testemmel próbáltam kitörni a fogságból.

- Túl kényelmes - suttogta, ami azt jelenti, hogy másodpercek kérdése és elalszik, azt pedig nem hagyhatom. Isten mentsen attól, hogy Aj rajtam aludjon el! Akkor biztos vége mindennek, az utolsó levegőt is kipréseli testemből, én pedig szép lassan eltávozok az élők sorából...

- Ne csináld már - ütöttem meg, de mint aki meg se hall. - Hallod, Aj, menj innen! - kiabáltam sűrű levegővételek között. Hát, nem így képzeltem el a ma esti pihenést.

Egy ideig még harcoltam a látszólag elkerülhetetlen ellen. Forgolódtam jobbra-balra, kezemmel próbáltam letolni magamról a vízilovat, vagy csak valahogy kicsusszanni alóla, de nem ment. Már épp beletörődtem volna kegyetlen sorsomba, amikor a megmentésemre siettek.

- JaeSeop szállj le Kevinről - hallottam meg leaderünk parancsoló hangját. - Ha így folytatod szegény a lelkét is kiköpi. Szeretnéd, hogyha öten folytatnánk a U-Kiss munkásságát? Szerintem már így is eléggé megcsappantunk a kezdetekhez képest!

- Oké, nyugi felálltam - távozott végre rólam Aj. Gondolatban hálát adtam az égnek, és úgy döntöttem, hogy jobb lesz nekem a saját ágyamban.

- Köszönöm hyung! - hálálkodtam SooHyunnak. - Neked inkább nem mondok semmit - fordultam szúrós pillantással támadóm felé. - Jó éjszakát! – mondtam dühösen, majd a szobámba vettem lépteim.

- Úgyis elfelejted - hallottam még Aj szórakozott hangját.

Legszívesebben felrobbantam volna a kijelentésén, de igaza volt. Az ilyeneket mindig elfelejtem, és másnap minden olyan, mintha semmi sem történt volna. De hát mégiscsak rám feküdt! Most már azért se fogok holnap hozzá szólni... Megmakacsolom magam és kibírom. Az angyali Kevin most bekeményít!

A szobába érve az ágyon ülő KiSeopot tudhattam társaságomban. Az ajtóban megtorpantam és csak álltam ott. Próba után kicsit túlzásba estem és nagyon durván szembesítettem gonosz gondolataimmal, amiket csak a tehetetlenség érzése váltott ki belőlem.

Emiatt lelkiismeret furdalásom is volt, csak amíg nem láttam őt nem éreztem ennyire intenzíven, de most... mindjárt megfulladok ettől a fojtogató érzéstől. Azok után, hogy SoJin Noona olyan keményen viselkedett vele, legalább nekem támogatnom kellett volna, de nem, én még rátettem egy lapáttal, ezzel még jobban a föld alá tiporva őt...

Egy szemét vagyok, aki csak magára gondolt, és eszébe sem jutott, hogy amiket mond, az mennyire fáj a legjobb barátjának. Mindez azért, hogy az én lelkem valamennyire megnyugodjon, ennek pedig az volt az ára, hogy KiSeopét dúljam fel.

- KiSeoppie - motyogtam, mire lassan felém fordította meggyötört arcát. Rossz volt őt így látni, és ennek én voltam az oka... - Ne legyél ilyen, én sajnálom - siettem hozzá, majd mellé ülve átöleltem. Szerettem volna ebbe az ölelésbe minden megbánásom és szeretetem belesűríteni. - Bocsánat, amiért olyan alpári módon viselkedtem! - fúrtam fejem vállába.

- Semmi gond Kevin, nem haragszom - ölelt vissza bal karjával.

- De hiszen - kezdtem volna ellenkezni, hogyha nem szakít félbe.

- Semmi, de hiszen - mondta ellenvetést nem tűrve. - Nem rád haragszom. Az elején haragudtam, nagyon mérges voltam - vallotta be -, de rájöttem, hogy nem rád kell és nem is SoJin Noonára. Most már csak magamra haragszom - ejtett el egy szomorú mosolyt.

- Mégis miért? - lepődtem meg kijelentésén. Ötletem sem volt, hogy miért kéne saját magára haragudnia és nem rám…

- Azért mert igazatok van... Akármennyire is fáj, igazatok van. Nem vagyok hozzá elég erős, hogy MinAh mellett maradjak. Egyszerűen nem fogom tudni türtőztetni magam. Akármennyire is szeretném őt boldoggá tenni, tudom, hogy nem fog menni, és csak fájdalmat okozok neki azzal, hogyha vele leszek - öntötte ki lelkét. Fájt, hogy így gondolja, és hogy ezt érzi. Segíteni szeretnék rajta, de nem tudom hogyan...

- KiSeop, ne gondold így. Igaz, hogy nemrég még én is ezt mondtam... - sütöttem le szemeim. - De te ne figyelj oda ránk, csak magadra figyelj. Hogyha tényleg komolyan gondolod és szereted MinAh-sshit, akkor eltudod magad határozni. Akkor menni fog - távolodtam el tőle, hogy szemébe tudjak nézni. Ő lefejtette magáról karjaim, majd keze között tartotta őket.

- Ez nem olyan könnyű Kevin... Nem tudom olyan egyszerűen eldobni ezt az életet, mint ahogy beszélek róla. Igen azt mondtam, hogy menni fog, de legbelül úgy érzem egyáltalán nem fog menni... – mondta, szeméből pedig kétségbeesés áradt. – Amúgy is, már csak az érzések, amiket MinAh kivált belőlem teljesen megijesztenek. Nem tudom mégis hogyan kéne őket kezelnem. Nem tudom hova tenni őket. Minden túlságosan új nekem... - túrt hajába.

- Az újjal nem feltétlenül jár együtt a rossz is - mosolyodtam el halványan. - Beszéld meg ezt MinAh-val. Mond el neki, hogy még sose volt komoly kapcsolatod, hogy nehezen türtőzteted magad - tanácsoltam. Igazából még én se tudtam, hogy ez jó lesz-e, de rossz látni, hogy KiSeop így kikészült. Ez nem maradhat így. – Aztán, majd ő szabad akaratából eldönti, hogy vállalja-e, ami veled jár vagy nem.

Szemeim hirtelen pattantak ki, testem szaggatottan kapkodott az éltető levegőért, jobb kezem pedig automatikusan a szívemre vezettem. Azt hittem pillanatok kérdése és már nem lesz a helyén. Hálát adtam az Istennek, hogy felébredtem. Tekintetem a falon lévő digitális órára irányítottam; 03:27.

Még mindig nehézkesen vettem a levegőt, és elmémben is az előbb lezajlott álmom képei cikáztak. Túlságosan feldúlták lelki világom az előbb lejátszódó jelenetek. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Szemem ide-oda cikázott a szoba tárgyai között. Egyszerűen nem akartak eltűnni a lidérces gondolatok, és újra előkerültek. Valahogy le kell nyugodnom.

Tudtam, hogy mi segítene a porba fetrengő lelkemen, ezt azonban nem akartam bevallani magamnak, így inkább elhessegettem az első gondolataim. Amúgy is, hogy nézne ki, hogyha hajnalban zargatnám? Tudom, hogy megegyeztünk a telefonhívásokkal kapcsolatban, de ez akkor is túlzás…

A mellettem lévő KiSeopra néztem, aki még mindig békésen szunyókált. Ő volt az én második lehetőségem. Igaz nem nyugtatna meg annyira, mint az első opció, de jobb, mint a semmi… Azonban így, hogy alszik, máris megváltozott minden. Hogyha eddig nem keltettem fel a rémálmom alatti vergődésemmel, akkor most már hagyom, had aludjon. Legalább ő ne legyen olyan, mint a mosott szar a holnapi fellépésen.

Elmém újra a barna hajú boldogság körül cikázott. Egyértelmű volt számomra, hogy nekem most az ő csilingelő hangjára van szükségem, és arra, hogy fecsegjen valamiről. Tökmindegy miről – akár azt is elmondhatja, melyik ruhája, hogy van betéve a szekrénybe -, csak nekem tegye.

Az éjjeli szekrényen lévő telefonomért nyúltam, és feloldottam a kis készüléket. Biztos fel akarom én hívni?Hiszen fél négy múlt… Minden normális ember alszik ilyenkor, biztosan ő is azt teszi. Megtehetem, hogy felzargatom?

Megígértük – gondoltam, majd a kontaktokba léptem, kikerestem a nevét és ráböktem. Egy ideig hezitáltam és csak néztem a képernyőt, miközben jobb elfoglaltság híján alsó ajkam rágcsáltam. Egy kis idő után, most vagy soha alapon pedig ráböktem a szám mellett lévő kis telefonra.

Te jó Isten! Tényleg felhívtam ebben az órában? – fogtam a fejem, ahogy az órára néztem. Már nincs visszaút. Megtettem. Most már nem nyomhatom ki. Nem járhatok úgy, mint hetekkel ezelőtt, hogy tele van a nevével a híváslistám… Már amúgy is eleget pityegett ahhoz, hogy lássa, hogy kerestem.

- Szia Kevin – vette fel, majd rögtön bele is szólt. Ahogy meghallottam szívem kihagyott egy ütemet, és az álmom okozta rémképek egy szempillantás alatt tűntek el. Hangjából meglepődöttség és öröm hallatszódott, az viszont egyáltalán nem, hogy álmos lenne. – Hogyhogy… - kezdte, majd tartott egy kis szünetet. – Három óra harminckettő perckor hívsz? – kuncogott. Felettébb jókedvűnek tűnt a hangja.

- S- sajnálom – makogtam zavartan. – Nem akartalak felkelteni – szabadkoztam.

- Nem keltettél fel – mondta könnyed hanglejtéssel. – Amúgy is fel voltam.

- Tényleg? – csodálkoztam. – Hát ez elég furcsa, az emberek ilyenkor általában alszanak – osztottam meg vele feltevésem.

- Azok az emberek normálisak, mi pedig eléggé őrültek vagyunk – mondta nevetve, és hallottam, ahogy a háttérben még rajta kívül felnevetnek. HyeRi csitította az embereket, majd ajtónyitódást és csapódást hallottam. Biztosan elvonult.

- Ez igaz – nyugtáztam, miközben takaróm szélét kezdtem babrálni. – És, mi okból vagy fent még mindig? – érdeklődtem, miközben én is kimentem a szobából, hogy ne keltsem fel szobatársam.

- A lányokkal igazság az erényem-et játszottunk, és kicsit elhúzódott – válaszolt kuncogva. Eléggé szórakozott volt, így felvetült bennem a gondolat, miszerint rásegítettek a jókedvükre.

- És mit takar ez a játék? Még sose hallottam róla.

Jó volt végre megint vele beszélni, annak ellenére is, hogy tegnap délelőtt beszéltem vele utoljára. Már túlságosan megszoktam, hogy megosztom vele a gondolataim, és nagyon rövid idő után máris hiányzott.

- Mindenki elmondja a másiknak, hogy mit követett el ellene, és a kérdésekre is őszintén kell válaszolni. Hogyha válaszolsz, iszol, ha nem válaszolsz, akkor duplát, ha pedig hazudsz triplát kell inni – ismertette velem a játékszabályokat. Akkor jól gondoltam, hogy ivott valamit.

- Gondolom azért kell inni, mert ha az ember ittas, akkor őszinte. Ugye? – osztottam meg vele elméletem, és igazolására vártam.

- Pontosan. Ha az ember belegondol, akkor nem kéne inni, hogyha elmondunk valamit, de akkor nem lehet annyira berúgni. Így viccesebb – nevetett édesen.

- A lányoknak nem illik leinni magukat a sárgaföldig – dorgáltam nevetve, majd vártam, hogy mit reagál erre a kijelentésemre.

- Sok mindent nem illik nekünk, lányoknak – mondta szomorkásan. – Viszont, hogyha ezek a lányok otthon vannak, és egymás társaságában, akkor annyira szétcsaphatják magukat, amennyire csak akarják. Úgyse derül ki, nem? – vágott vissza diplomatikusan, mire felszisszentem.

- Számomra már kiderült – mondtam jókedvűen.

- Nem baj, te akármit tudhatsz rólam. Szeretném, ha mindent tudnál rólam – vallotta be, mire örömittasan felnevettem, arcomra pedig egy óriási vigyor ült ki. Örültem, hogy elszólta magát, ugyanis én is szerettem volna, hogyha mindent tudok róla, és azt is, hogyha ő is mindent tud rólam.  – Hupsz…

- Kedves HyeRi – suttogtam, mire ő kíváncsian hümmögött. -, ezt örömmel hallom. Szeretném tudni még a legbelsőbb gondolataidat is – mosolyodtam el halványan. Úgy voltam vele, hogyha már ő őszinte, akkor én is az leszek.

- Ez megoldható – motyogta halkan.

- Tényleg? – kérdeztem meg huncutul. Szerettem volna hallani tőle a megerősítést.

- Tényleg – válaszolt és elképzeltem magam előtt, ahogy ajkába harap. – Szabad tudnom miért is hívsz hajnalok hajnalán? – terelte a témát, mire szórakozottan felnevettem, ő pedig kuncogott egy kicsit. Annyira aranyos!

- Csak rosszat álmodtam, és szükségem volt rád… - sütöttem le tekintetem. Még jó, hogy csak telefonon beszélünk, mert szerintem most elpirultam…

- Bármikor itt vagyok neked… Tök mindegy, hogy hajnali négy, vagy délután kettő, nyugodtan hívhatsz – mondta jelentőségteljesen, hangja pedig az őszinteségtől csengett.

Szavait erősen elmémbe véstem, hogy sose felejtsem el. Remélhetőleg ő sem fogja. Ezek után már mindenféléről dumáltunk, és reggelig tartó beszélgetésünk csak barátnői zavarták meg egyszer-kétszer. Azonban HyeRi engem választott.