Chapter Fourteen

*HyeRi POV*

Hosszú kihagyás után újra az Alice’s-ben kötöttem ki, azonban most nem egyedül, hanem legjobb barátnőm társaságában. Mind a ketten az észveszejtően egyedi ízekkel ellátott jegeskávéink fogyasztottuk, és a nap történéseit vitattuk meg egymással.

Barátnőm úgy döntött addig nem mond semmit a történtekről még egy nyugis helyre nem érkezünk, és mivel ő is ismerte az Alice’s-t úgy döntöttünk ez megfelelő hely lesz. Már egyébként is el szerettem volna látogatni ide. Régen rendszeres vendég voltam itt, azonban mióta elkezdtek azok a fura dolgok történni velem egyszer sem voltam. Lehetséges, hogy Yoo asszony ezért méregetett annyira? Olyan volt, mintha keresne még mellettem valakit MinAh-n kívül…

Lényeg a lényeg, hogy nagyon rég voltam itt, és ma megtörtem a jeget! Talán eddig elégnek éreztem, hogy álmomban meglátogatom azzal a fiúval? Hiszen vele elég sokszor beülök ide… Vajon ő is itt van? – kezdtem el keresni egy ismerős alakot tekintetemmel. Habár ez hülyeség. Eddig se láttam itt, plusz nem lehet ilyen egyszerű a megoldás. Vagy mégis?

- HyeRi – csettintgetett elvarázsolt ábrázatom előtt Minnie. – Kit keresel? – fordult hátra, és ő is végigfuttatta tekintetét a helyen.

- Senkit – legyintettem zavartan.

- Na, szóval ott tartottam, hogy ShiRa milyen nevetséges volt ma – forgatta a szemét a meglehetősen bosszantó emlékképre.

- Ne is mond – fújtattam. – Az a lány tényleg az agyamra megy – nevettem.

- Igaz van pár idióta osztálytársunk, de ő mindenen túltesz. Sose értettem, hogy tudja valaki így megjátszani magát!

- És még ő akar az SM gyakornoka lenni! Agyam eldobom - vetette le magát az egyik székre Yura. – Mondtam már, hogy mennyire utálom, mikor otthagytok? - durcizott.

- Igen Yura – bólintott MinAh.

- Akkor meg miért teszitek meg újra és újra?! – csapott az asztalra.

- Mert nincs kedvünk keresgélni, és tudjuk, hogy úgyis tudni fogod, hol vagyunk – kuncogtam.

- Az, hogy mindig keresni kell nem mentség! – nézett ránk fenyegetően, majd, mintha kicserélték volna Minnie felé fordult. – Mi is volt az a dolog harmadik vagy hányadik órában? – húzogatta a szemöldökét.

- Na, erre én is kíváncsi vagyok! - fordítottam én is minden figyelmem MinAh-ra.

- De ha már mindenki itt van, miért hagyjuk ki Unnie-t? – tette fel kérdését Minnie.

- Talán mert ő nincs itt, mi pedig túl türelmetlenek vagyunk, na! Szóval mond csak el – paskolta meg MinAh arcát Yura egy halvány mosoly kíséretében.

- Jó – sóhajtott. – Tudjátok a múltkor összeütköztem azzal a sráccal…

- Nem csak összeütköztél, bele is estél, mint vak ló a gödörbe! – javítottam ki.

- HyeRi! Tehát a múltkor megláttam a tv-ben, hogy az nem akárki volt, hanem Lee KiSeop a U-Kiss-ből… - itt félbeszakította Yura. U-Kiss… Miért olyan ismerős ez a név?

- És most, hogy jön ide Seoppie? – tette fel a bennem is megfogalmazódó kérdést AhYoung, biztos tőle hallottam. MinAh csak megforgatta a fejét, majd a jegeskávéjába ivott, én követtem a példáját, Yura pedig ezt látva fogta magát és szerzett magának is egyet. Miközben ezt megtette Minnie végig kiabálta a fél üzletet.

- Ha nem szólnátok folyton közbe, talán el is tudnám mondani! – kiabálta a következő szavakat. Oké, hogy nem egy nagy hely, na de akkor is! Kulturált viselkedés emberek…

- Oké, mond – tért vissza legidősebb egyén is kis csoportunkba és megízlelte italát.

- Na, mikor erre rájöttem egyből tudtam, hogy ez az eset reménytelen. Előtte még bíztam benne, hogy hátha láthatom, de mikor kiderült, hogy idol… Minden eddigi reményem szertefoszlott. Aztán most kihívatnak óráról, majd Lee KiSeop csuklón ragad és elkezd velem rohanni a végtelenbe! – terült el egy óriási vigyor az arcán. Boldogságától én is totál feldobódtam.

- Ez csodálatos MinAh! – rántottam magamhoz.

- Azért egy termet nem lehet a végtelennek nevezni – csapta kicsit fejbe Yura MinAh-t.

- Csak irigykedsz – nyújtotta rá nyelvét. – Szóval ott beszélgettünk, és elmondta, hogy az óta se tud kiverni a fejéből, és meg akar ismerni engem! Hát nem csodálatos? Még a számát is megadta, és csinált nekem személyre szabott selca-t! – vette elő, majd szorongatni kezdte telefonját.

- Te magadnál hordod balett alatt a telefonod?! – akadtam ki teljesen. Hát nem félti? Simán a tanár markaiba kerül, és akkor sose kapja vissza!

- Muszáj, vagyok! Hát látod, hogy most is kellett – érvelt diplomatikusan.

- N-neked – mutatott sokkoltan barátnőnkre Yura. – M-megvan Lee KiSeop telefonszáma?! – vitte fel az egekbe hangját.

- Nem kapod meg – rántotta el a készüléket Yura karmai közül.

- De hiszen! Nem teheted ezt velem! – fakadt ki az idősebb. Te jó ég mi lesz itt!

- Dehogynem különben egész életedben zaklatni fogod! – tiltakozott MinAh. Most tényleg igaza volt. Ha AhYoung kezébe kerül az a telefonszám szegény KiSeopnak egy nyugodt éjszakája sem lesz.

- Ki ő, Kim JongIn vagy mi?! – forgatta a szemét Yura. Gondolom ezzel arra akart utalni, hogy csak Kait zaklatná, KiSeop pedig hozzá képest nem nagy szám. De most komolyan ezt még az se venné be neki, aki nem ismeri…

Miután hazaértünk fogalmam sem volt, hogy mit kezdhetnék magammal. Csak szenvedtem pihe-puha ágyam rabságban, ugyanis felkelni nem volt kedvem. Túlságosan kényelmes volt ahhoz, hogy ott hagyjam. Aigoo~ HyeRi-yah, kezdesz ellustulni - szidott egy belső hang. Sajnos igaza volt. Ha eltekintek a tánctól, tényleg egyre lustább leszek. Ez ellen tenni kell! - döntöttem el, majd a szekrényemhez léptem.

Előkotortam egy fekete, térdig érő cicanadrágot és egy fekete toppot, majd magamra öltöttem. Elővettem a szekrény aljából egy futócipőt, lábaimra húztam és jó szorosan megkötöttem a cipőfűzőt. Utáltam, hogyha nincs elég szorosan megkötve a cipőm, főleg hogyha futásról volt szó. Felkaptam egy sportos felsőt, a karomra a telefontartóm és a headset-em. A felsőt derekamra kötöttem, a telefont pedig a tartóba rakva, benne a fülessel karomra erősítettem és megindultam.

A nappaliban egy komoly arckifejezéssel telefonáló SoJint pillantottam meg. Kérdőn néztem rá, mire csak legyintett. Később biztosan elmondja.

- Igen uram. Én teljesen megértem az önök álláspontját is, de kérem, engem se hagyjanak figyelmen kívül! - mondta teljes magabiztossággal. Azt egyértelműen levágtam, hogy valami fontos személlyel beszél, így inkább csak elmutogattam, hogy megyek futni. Szerencsére megértette, és heves bólogatások közben utamra engedett. Kiléptem az utcára és az egyik park felé kezdtem el futni.

Jó volt újra a szabadban mozogni. A zene nagy hangerővel szólt a fülemben, így mindent ki tudtam zárni, teljesen ellazított. Lábam csak úgy szelte az utakat, miközben egyre messzebb és messzebb kerültem otthonunktól. Időközben teljesen letértem eredeti útvonalamról, és a város ellenkező részen kötöttem ki. Parkban voltam, csak épp nem abban, ahova készültem.

Tempómon fokozatosan lassítva megálltam egy pad előtt, térdeimre támaszkodva, nagy levegőket véve fújtam ki magam. Mikor kellő képen helyre jöttem leültem a padra, fülemből eltávolítottam a készüléket és átadtam magam a természet csodás hangjainak.

Pár perccel később, ebből a csodás transzból telefonom csörgése zökkentett ki. Gyorsan kivettem a tartóból majd a hívóm lecsekkolása után felvettem.

- Szia, anya! - köszöntem szelíd mosollyal arcomon. De rég is beszéltem vele! Olyan ő, mint egy nagyon jó barátnőm.

- HyeRi kincsem! Hogy vagy? Mesélj! - hallottam meg fiatalos, csilingelő hangját. Anya eléggé fiatalon szült meg engem, így nagyon laza anyuka volt mindig is. Apával rögtön szerelembe estek, és hát a szerelmük gyümölcse - azaz én -, is hamar világra jött. Apa húsz, míg anyu csupán tizenhat éves volt. Igen ez eléggé megdöbbentő, de ők se így akarták, viszont a "baleset" megtörtént. Se apa, se anya nem akartak elvetetni, így világra jöttem. Persze a nagy szüleim nem igen örültek a dolognak, azonban mindenben támogatták a szüleimet.

- Megvagyok, zajlik az élet. Képzeld el, MinAh-yah-t egy igazi idol kereste fel ma! Randizni fognak - adtam át az örömhírt, mire anya ajkait egy meglepett ó hagyta el. Tudtam, hogy ezzel most teljesen lesokkoltam.

- Tényleg, komolyan?! – kérdezte, és tudtam, hogy kezét szája elé tette.

- Én is alig hiszem el, de tényleg! - erősítettem meg előző mondatom.

- Szívem hallod ezt? MinAh egy igazi hírességgel került össze - újságolta rögtön a hírt apának.

- Hallom, hallom - mondta. Anya biztosan megint kihangosított.

- SoJint pedig maga az EXO kérte fel arra, hogy a saját bejáratú sminkesük legyen.

- OMO! Nem hiszem el! – hitetlenkedett, és lelki szemeim előtt láttam, ahogy az álla súrolja a padlót. Apa csak egy füttyentéssel kommentálta a dolgokat. - Elfogadta, ugye?

- Még nem... Szereti, hogy több bandával foglalkozhat, de szerintem ma beszélt a banda menedzserével, mikor elindultam futni.

- Majd értesíts! - kötötte lelkemre. - De HyeRi most már igazán mesélhetnél magadról is! Mi van veled? Jól meg vagytok JiHoo-val?

- Minden rendben van - mosolyodtam el halványan. - A múltkor voltam náluk. De anya... Neked szoktak valósághű álmaid lenni? - sóhajtottam.

- Egyszer azt álmodtam, hogy apád megette a dugi csokit, és mikor felkeltem leszidtam! – kuncogott, és én is csatlakoztam hozzá.

- Fájdalmas emlék - vallotta be apu.

- De miért kérdezed? - hallottam meg újra anya hangját.

- Ez nagyon hosszú történet anyu... Igazából nem is nagyon tudom, hogyan mondhatnám el, hogy ne küldj diliházba - nevettem.

- Sose tennénk ilyet! - nyugtatott meg apa.

- És otthon mi újság? Szünetben meglátogatlak titeket! - tereltem a témát.

- Az nagyszerű lenne. Mit szeretnél, mit főzzek? Azon gondolkoztam, hogy mi lenne, ha elszöknénk egy kicsit? - vetette fel hirtelen.

- OMO! Ez most komoly? - pörögtem teljesen fel. Imádok anyával nyaralni! A szüleim izgatottságom hallatán felnevettek.

- Hát persze. Mindent hátra hagyunk két teljes napra! JiHoot, és persze apádat is. Na, mit szólsz? - hangjából levettem, hogy vigyorog, mint egy tejbe tök.

- Ez csodálatos! Teljes mértékben támogatom! – bólogattam, habár tudtam, hogy nem látja. Még egy kis ideig beszéltünk és apának is átadta a telefont, majd bontottuk a vonalat.

Mivel már eléggé kifújtam magam, és a szüleimmel való beszélgetés kellő képen feltöltött energiával, elindultam hazafelé. Szerencsére tudtam az utat, így nem tévedtem el. Fél úton azonban egy fekete autó mellőzött el, amiben egy felettébb ismerős alak ült.

Szemeim óriásira nőttek, a vér megfagyott az ereimben. Leblokkoltam, lábaim egyszerűen megálltak, és csak néztem az autót, ahogy szépen lassan eltűnik a szemem elől. Ez nem lehet! - ráztam a fejem. De hisz... ez Ő...

*Kevin POV*

Amikor végre eltávolítottam MinAh-t KiSeop közeléből, és újra a kocsiban tudhattam magam, végre megnyugodtam egy kicsit. Ekkor már úgy éreztem, hogy sínen vagyok, és hamarosan megtudom, hogy mi is ez az egész a tetoválásom körül, már tényleg nagyon érdekelt.

Mert az csak egy dolog, hogy milyen menő, mikor éjszaka az a valami csak úgy előjön a semmiből és világítgat ott magának, miközben én alszok… De ettől függetlenül nagyon is aggaszt a dolog. Mármint… Rajtam kívül ki a fenének van ilyen elvarázsolt tetoválása?! Mert nem hiszem, hogy sok embernek. Az is lehetséges, hogy valami átok, csak még nem jött elő az igazi ereje… Úgyhogy egyáltalán nem hagy nyugodni a dolog.

Még jó, hogy KiSeop figyel rám, hogy még véletlenül se aludjak el a többiek előtt. Mi lesz, ha ez örökre ott marad? Mit fogok mondani, mondjuk a családomnak?! Vagy ha rajongók előtt alszom el? Eléggé problémás egy ilyennel együtt élni… Viszont, ahogy KiSeop is mondta – már pedig én bízom benne -, nem mindig világít, ha alszom, csak alkalmakkor.

Ez is milyen már? Ha világít, akkor mindig tegye vagy soha, ne szórakozzon itt az emberi idegekkel. Már csak ezért is ki kell derítenem, hogy mégis mi a fene folyik itt. Nem csak a tetoválással kapcsolatban, hanem az álmaimmal is. Biztosan összefügg a kettő! Nem lehet véletlen, hogy pont mikor egy ÁLOM csapdát varratok magamra teljesen felborul az ÁLOM világom. Ez nem lehet a véletlen műve…

- Mire jutottatok? Mármint azon kívül, hogy számot cseréltetek – fordultam barátom felé, hogy legalább arra a kis időre még odaérünk, eltereljem a gondolataim.

- Kiderült, hogy nem csak én őriztem meg olyan mélyen a gondolataimban – vigyorgott önelégülten. – De szegény lemondott rólam, amikor meglátott a tv-ben.

- Ez végül is érthető. Mármint mennyi az esélye annak, hogy összeütközöl egy idol-al két másodpercre, majd megkeres vagy épp emlékezni fog rád? - meredtem elgondolkodva Seoppie arcára. Alapból nem is nagy rá az esély, hogy neki mész. Ehhez valami elképesztő nagy szerencse kell. – Nulla.

- Amint látod az én esetemben nagyon is sok – túrt a hajába. – De a lényeg a lényeg, hogy megtaláltam és mostantól minden rajtunk áll.

- Sajnálom szegényt – húztam el a szám, barátom pedig egy pillanatra hitetlenül rám nézett. – Először is, nem te vagy a komoly kapcsolatok példaképe – forgattam a szemem. – Másodszor pedig, a rajongók, nem fognak repesni.

- Ki mondta, hogy megtudják? – kérdezte KiSeop huncut mosollyal.

- Mindig. Mindent. Megtudnak… - mondtam ki a nyilvánvalót.

- Akkor te? Te is meg akarod keresni azt a lányt! Vele mi lesz? Őt is szétszedik majd a fanok – hozta fel határozottan.

- Szar az egész! – fakadtam ki, majd csalódottan a széknek vetettem magam.

- Hát az… - sóhajtott.

Kis beszélgetésünk ezzel le is zárult, és egészen az úti célig egyikőnk sem szólt egy szót sem. Hát igen a rajongók ilyen téren mindig is problémát jelentettek. Majd… megértik. Remélem… Ha igazán szeretnek, megteszik. De... Miért is gondolok én ilyenekre, amikor még csak azt se tudom él-e vagy hal? Édes istenem ennyi fejfájást egy napra! Pedig ma pihennem kéne, hogy teljes erőbedobással álljak a She’s Mine promóciója elé.

Végre valahára megérkeztünk a szalonhoz is. KiSeop leparkolt ugyan oda, mint a múltkor, majd mind a ketten kipattantunk az autóból. Arcán teljesen látszott, hogy a múlt alkalomkor történtekre gondol. Menthetetlen – csóváltam a fejem. Benyitottunk az üzletbe, ahol rögtön üdvözölt minket az egyik alkalmazott. Miután elmondtuk, hogy SoYeont keressük azt kérte várjunk szóval így is tettünk.

Körülbelül öt perc után feltűnt a szükséges személy, és elmagyaráztam neki a történteket. Mindent az elejétől a végéig. Onnan, hogy ezzel a lánnyal álmodok, mióta van tetoválásom, ami hozzáteszem világítani szokott, de nem rendszerességgel, ááá dehogyis! Hanem alkalmakkor…

- Szóval, mi ez az egész? – néztem vele farkas szemet. Ő az asztal egyik, míg én és KiSeop az asztal másik oldalán ültünk. Hangom eléggé követelőző volt. Mindent tudni akartam, méghozzá most azonnal.

- Nem tudom – vont vállat.

- Mi az, hogy nem tudod? – akadtam ki. - Te csináltad ezt az istenverte tetoválást! – csaptam az asztalra. – Valamit csak tudsz!

- Ez igaz – kezdte -, de nem én akartam megbabrálni! Mély részletekről fogalmam sincs – vont vállat.

- Akkor azt mond el, amiről van fogalmad – néztem rá kérő tekintettel. – Te se örülnél neki, ha ez veled lenne. Kérlek!

- Jól van – sóhajtott, majd belekezdett. – Én is, mint sok más ember, elmentem egy jósnőhöz.

- Most a te jövőd, hogy a fenébe jön ide? – kérdezte barátom.

- Na, látod! Én is azt hittem, hogy majd a jövőmről fog beszélni, de inkább csak a te jövődről beszélt – mutatott rám. – Felháborító! És én ezért fizettem – pufogott.

- SoYeon a lényeget, légy szíves – tettem össze kezeim.

- Szóval bementem és azt mondta, hogy "Hamarosan két fiatal fog betérni az üzletedbe. Mind a ketten ugyan azt a tetoválást fogják kérni; egy álomcsapdát. Az ő sorsuk teljesen egybe volt fonódva, azonban valamiért kettészakadt, így a találkozásuk elmarad, ami nagy bajt okozhat a világban. Ezt te fogod helyre hozni." – mondta vissza az emlékezetében élt szavakat. Én csak bólogattam jelezve, hogy értem, amit mond. – Egyáltalán nem értettem, hogy mi a fenéről beszél, és azon kívül, hogy ide fogtok jönni, az én jövőmről nem mondott egy szót sem…

- Megint eltértünk – sóhajtottam.

- Ide adott valami cuccot, hogy majd az álom csapda mellé azt is varrjam fel, ilyen alakban – vett elő a zsebéből egy papír fecnit, amin a világító izé volt. – Azt mondta nagyon fontos, vagy rengeteg ember szerelmi élete megy fuccsba. Szóval felvittem ezt a mintát is a csapda mellé, azonban rá kellett jönnöm, hogy nem látszik… Mármint ezek szerint éjszaka világít néha. Elég furcsa – gondolkozott el. – Már magában a néni is nagyon furcsa volt!

- Ennyi minden, amit tudsz? – faggattam tovább. Azért azt hittem több infóval is tud szolgálni.

- Ennyi. Az ahjumma csak ennyit mondott – biggyesztette le ajkát. Bizonyára azért, mert róla semmit nem szólt.

- Oké és ki volt az a lány? – túrtam hajamba.

- Tényleg – tartotta fel mutató ujját. –, azt is mondta, hogy nem fedhetlek fel titeket egymás előtt. Elvileg a véletlen műve kell, hogy legyen a találkozásotok vagy az univerzum bosszút áll.

Mi az, hogy nem mondhatja el?! Hát mindjárt neki megyek komolyan! Itt van előttem a személy, aki tudja, hogy ki ő, és nem mondhatja el?! Komolyan?! Miféle ördögi játékot űzöl te velem? – néztem a plafon felé. Már épp leszedtem volna SoYeon fejét, mikor Seoppie megszólalt.

- Az elején nem azt mondtad, hogy a sorsuk kettéágazik vagy mit? – kérdezte KiSeop, mire SoYeon bólintott.  – Akkor mégis, hogy találkozzanak véletlenül?!

- A találkozás így is-úgyis meglenne, azonban ha ez a valami nincs – mutatta fel a dobozt -, akkor nem veszik észre a másikat, csak hagyják, hogy elmenjen mellettük az igaz szerelem, úgy, hogy utána sem néznek – forgatta a szemét.

- Akkor a jósnő nevét elmondod? – néztem rá kiskutya szemekkel.

- Yoo HaeYoung – mondta ki egyszerűen, nekem pedig a padlót súrolta az állam. Nem hiszem el! Akkor miért nem jön egyszerűen oda, hogy hé van egy lány, aki pont neked van teremtve.

- Ő az Alice’s tulajdonosa – mondtam a kérdő fejeket látván.

- Na, ne – fakadt ki KiSeop, és láttam, hogy mindjárt kicsattan a kárörömtől, miközben ökölbe szorított kezével próbálja takarni az óriási vigyort a képén. – Ez most komoly? – nevetett.

- Igen – morogtam. – Menjünk oda – jelentettem ki, majd az ajtó felé indultam.

- Ezzel már csak egy baj van – kuncogott barátom. – Próba, és ha nem sietünk, elkésünk – ragadta meg a csuklóm, majd az ajtó felé rohant. – Köszönjük SoYeon! – integetett, majd eltűntünk az autó rejtekében.

Az út alatt inkább nem mondtam semmit. Túlságosan  nagy volt bennem a méreg… A tudat, hogy SoYeon tudja ki az a lány és nem mondja el… egyszerűen felemészt! Legszívesebben addig ott maradtam volna, amíg végre ki nem nyögi azt az átkozott nevet! De, nem, mert próba! Vajon Yoo asszony tudja ki az a lány? Hát ajánlom neki, mert különben nagyon dühbe jövök! – gondoltam, miközben idegesen doboltam a kocsi ajtaján.

Szememmel a mellettünk elsuhanó embereket és épületeket néztem. Sokan szatyrokkal szaladgáltak, vagy épp kajával, azonban voltak olyanok is, akik sportos hangulatukban voltak és futócipőt húztak. Régen én is jártam futni, azonban mióta idol vagyok, nem nagyon van időm és lehetőségem szabadban, csak az entertainment-nél futni…

Csak figyeltem és figyeltem az embereket, hátha így egy kicsit le tudok nyugodni, azonban ekkor észrevettem. Nem volt sok, csak pár másodperc, de Ő is észrevett! A tekintetünk találkozott. Biztosan Ő volt! Tudtam, hogy él!

- Fordulj vissza – ütögettem örült gyorsan barátom karját, miközben tekintetemmel még mindig a lány irányába néztem.

- Mi? Minek? – értetlenkedett.

- Csak fordulj vissza! – kiabáltam rá.

- Dehogyis, elkésünk! – vezetett tovább a próbaterem felé.

- Nem érdekel, fordulj vissza! Láttam ŐT – ordítottam ezúttal torkom szakadtából.

- De hisz itt meg se tudok fordulni – morgott magában, mire én fogtam, majd balra rántottam a kormányt. Az autó abban a pillanatban fordult visszafelé ezzel bevágva rengeteg autós elé, akik csak dudáltak és szitkozódtak, de nem érdekelt. Vissza kell mennem érte! – Még, hogy én fogom kinyírni magunkat! – kiabált KiSeop, a múltkori üldözős esetre célozgatva… Visszaültem a helyemre, barátom pedig elindult az ellenkező irányba. Oda, ahol Őt láttam, de már nem volt ott.

Eltűnt…