Chapter Five

Sziasztok! ^^

Sajnálom, hogy csak most hoztam a részt, de a hétvégén nálam voltak a kolis barátnőim, és próbáltunk minden időt kihasználni, úgyhogy nem tudtam kijavítani a részt :\ Nem mondom azt, hogy nem fog mégegyszer előfordulni (mert sose lehet tudni mi történik), de megpróbálom mindig pontosan hozni a részeket! Minden esetre most itt vagyok, és remélem megérte várni a részre :$

Kellemes olvasást! Chu~

*HyeRi POV*

Óvatosan bekopogtattam a szobába, és vártam Yura megváltó hangját. Nem jött. Még egyszer bekopogtam, mire morgó hangja csapta meg fülem.

- Ki vagy, és mit akarsz?

- Én vagyok... - mondtam, de aztán rájöttem, hogy lehetséges nem ismer fel hang alapján. - HyeRi - tettem hozzá gyorsan. - Csak beszélni szeretnék veled...

- Nem hiszem, hogy van miről beszélnünk. Suliban mindent elég jól kifejtettél.

- Légy szíves - motyogtam kétségbeesetten. - Utálok rosszba lenni veled. Beszéljük meg!- toporogtam az ajtó előtt.

- Gyere - forgatta meg szemét miközben kitárta az ajtót. Ajkaim egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el. Beljebb érve a szobába helyet foglaltam az ágyon Yura pedig mellém ült. Egy ideig csendben néztünk összevissza, majd elég idétlenül megtörtem a csendet.

- Szóval... - babráltam a felsőm szélét.

- Szóval... - ismételt meg viszont ő elhúzta az ó betűt.

- Csak sajnálom, hogy úgy összekaptunk... Én nagyon szeretlek téged is és JiHoot is. Megértem, ha nem szimpatizálsz vele, de légy szíves ne utáld ennyire nyilvánosan - vázoltam fel a helyzetet.

- Bocsi... Tudom, hogy néha kissé túlzásba esek, de én csak téged féltelek. Te vagy itt a legfiatalabb és a legtapasztalatlanabb. Szeretném, ha nem törnék össze a szíved. Ahhoz még túl korán van - mutatott meg egy kisebb mosolyt, amit örömmel viszonoztam.

- Szent a béke? - vigyorogtam mire bólintott.

- Szent - borultunk egymás karjaiba majd elnevettük magunkat. - Hogy mennyi hülyeségen össze nem tudunk veszni – csóválta fejét hitetlenül.

- Az biztos. De ez nélkül nem lenne igazi barátságunk, nem gondolod?

- Teljes mértékben igazad lehet.

- Egyébként biztos nem az van a háttérben, hogy valaki tényleg megkaparintotta a szíved, de csúnyán kihasználta? - húztam el a szám.

- Dehogyis - legyintett. - Ahhoz én túl erős személyiség vagyok. Tudod jól, hogy senki sem szerzi meg egykönnyen Kim AhYoung szívét! Azért sokat kéne tenni - varázsolt büszke mosolyt gyönyörű arcára.

- Talán Kai eleget tett? - néztem rá amolyan na-válaszolj-csak-teljes-mértékben-rád-figyelek-hidd-el-hallgatlak fejjel miközben kezembe vettem egy párnát és azt kezdtem szorongatni.

- Ő más helyzet - kapkodta ide-oda tekintetét. Zavarban volt. Talán tényleg szereti őt? Vagy szeretné azt az embert, ha ismerné? - Őt rengeteg más lány is szereti rajtam kívül... De bár ne így lenne - sóhajtott lemondóan. - Egy segítőkészebb unnie-val, és kevesebb rajongóval, sokkal több esélyem lenne... – panaszkodott, közben pedig finoman ütögette ágyát. - Vajon hányszor találkozott már SoJin JongInnal?

- Biztosan nagyon sokszor! - húztam el az a betűt a drámaiabb hatás érdekében.

- Ya! - kapta ki az ölemben levő párnát és ütni kezdett.

- Jó, na! Ne bánts! Egyszer biztosan eljön az ideje, amikor Jinnie elvisz téged az imádott Kaid karjaiba - veregettem meg vállát biztatás képen.

Fél órával később hangos nevetések közepette hagytuk el Yura szobáját, és bukdácsoltunk a konyhába. Unnie és MinAh-yah örömmel konstatálta, hogy végre szent a béke közöttünk. Viszont ennek nem csak ők, hanem én is nagyon örültem. Nem szeretem, ha összeveszek akár melyikkel is közülük vagy ők egymással. Olyankor mindig olyan nyomott a hangulat, és már semmit sem lehet csinálni, vagy ha csináljuk is, akkor az nem lesz az igazi...

MinAh már a helyén ült SoJinnal egyetemben így már csak Yurára és rám várt a két szék, hogy elfoglaljuk rajta a méltó helyünket és együnk. Jinnie, mint mindig most is igazán kitett magáért. Imádtam a főztjét, és a két másik lány is ugyan így volt ezzel. Vacsi után betáboroztunk több zacskó rágcsival a nappaliba, és betettünk egy csodálatos vígjátékot, amin szétröhögtük a fejünket.

Idő közben az is eléggé szórakoztató látványt nyújtott, mikor MinAh ment volna ki a vécére. SoJin elkezdett vele szórakozni, és kirakta elé a lábat viszont meggondolta magát, és inkább visszahúzta - felelősség teljes unnieként -, de azzal nem számolt, hogy Yura is így fog tenni, így MinAh végül tényleg felesett.

Miután felállt gyorsan megigazgatta ruháját, majd szúrós pillantásokkal jutalmazta a két lányt, akik erre csak még jobban elkezdtek nevetni. Ezek után pedig felemelt fejjel távozott a helyiségből.

Miután megkönnyebbülten visszatért még idétlenkedtünk egy sort, majd mindenki elment a saját kis esti dolgára. Én gyorsan lefürödtem, majd hagytam, hogy az álmok hullámai a mélybe ragadjanak...

Hosszú csíkban területem el ágyamon, kezemben telefonom szorongattam miközben hallhatóan és láthatóan szenvedtem. Hogy miért is szenvedtem? A válasz egyszerű, vagy talán nem is annyira? Nem érdekes a lényeg, hogy a megfejtés egy bizonyos Kevin Woo nevű fiatalember.

Lassan egy hete, hogy találkoztunk viszont még nem hívott. Lehet nem találta meg a rejtett üzenetem? Pedig szerintem elég nyilvánvaló hely a pénz... Na, jó lehetséges, hogy tényleg a kasszába tette, de csak nem olyan bunkó, hogy hagyja, hogy én fizessek. Meg amúgy is mennyit dolgoztam én azon, hogy dugiban fel tudjam rá írni azt a pár számjegyet. Úgyhogy vegye csak észre, és hívjon csak fel!

Vagy talán nem tetszek neki? Nem az lehetetlen... Akkor nem tette volna azt, amit. Aigoo! Miért nem hív? A próbák! Igen, biztosan sok a dolga. Csak ez lehet a magyarázat, hiszen tetszettem neki. Sőt kell, hogy tetszem neki.

Ha már itt tartunk, a nagy kétségbeesésemben most kérdezhetnétek, hogy miért is nem hívom fel én, amikor megadta a számat egy blokkon. Lány vagyok! Nem tehetem meg. Pedig szívesen megtenném, de hé, neki kell kezdeményeznie nem?

Egyáltalán azt is, hogy gondolhattam, hogy megadom neki a számom? Még jó, hogy ő is megadta nekem különben nagyon gáz lett volna... Biztos valami kis libának gondolt volna, aki rögtön rá ugrik az elé dobott friss húsra miközben barátja van. Igen barátom van, szóval igazán nem értem, hogy mégis mi a francot csinálok. De ha én nem, akkor mégis ki?

Belefáradva a szenvedésbe és a szerencsére bízva magam felpattantam az ágyról, majd egy határozott lépéssel a szekrényemhez léptem. Na, ami ezután jött egyáltalán nem volt ennyire határozott, sőt még csak a közelébe sem ért. Kinyitottam a szekrényem, majd elkezdtem gondolkozni, hogy mégis mit vegyek fel. Körülbelül fél óra után rájöttem, hogy tök mindegy mivel Kevin úgyse lesz pont most az Alice’s-ban… Szóval kikaptam egy barna csőnadrágot, hozzá egy fehér ujjatlan felsőt, arra pedig egy kockás inget, és innentől nem érdekelt, hogy jól fogok-e kinézni vagy nem. Azért egy leheletnyi sminket még feltettem, de ennyi. Semmi több.

Gyorsan bedobáltam egy táskába a fontos dolgaim, és kezem az ajtóm kilincsére helyeztem. Na, most valahogy úgy kell meglógni, hogy senki ne vegyen észre… Hogy miért is lógok, és nem egyszerűen megyek? Mert igazság szerint abban reménykedem, hogy ez egy ”véletlen randi” lesz Kevinnel – ami teljességgel lehetetlen -, és ha megkérdik hova megyek, ezt nem mondhatom. Ami azt jelenti, hogy hazudnom kéne a lányoknak, amit gyűlölök. Szóval titokban kell kisurrannom.

Óvatosan lenyomtam a kilincset és kidugtam a fejem. Épp, hogy csak körül tudtam nézni, már nyílt is SoJin ajtaja. Gyorsan visszahúztam a fejem, és az ajtónak dőltem. Kifújtam az eddig visszatartott levegőt majd vártam, hogy SoJin ajtaja újra kinyíljon, majd bezáródjon. Mikor öt perc elteltével ez megtörtént ismét kísérletet tettem, de ezúttal be is jött. Lábujjhegyen lépkedve mentem az előszoba felé, mikor odaértem kezembe kaptam az első csizmát, és gyorsan a lábamra húztam.

- Elmentem! Majd jövök! – kiáltottam még el magam aztán gyorsan kiléptem az ajtón. Lehunyt szemekkel dőltem a bejárati ajtónak, és hagytam, hogy a benntartott levegő távozzon szervezetemből.

Viszont még túl korai volt a megkönnyebbülés, ugyanis valaki pontosan előttem megköszörülte a torkát. Félve nyitottam ki a szemeim, és egy gyanakvó MinAh-val találtam szembe magam.

- Sz-szia – makogtam egy kínos mosollyal arcomon. Pedig már majdnem megvolt! Aigoo~ én és a szerencse! Na ezért nem fogok én most találkozni senkivel az Alice’s-ban…

- HyeRi, kedveském, te mégis mi a fenét csinálsz, hogy még a saját otthonodból is szöknöd kell? – fonta össze mellkasa előtt karjait miközben kérdő pillantásokat vetett rám.

- Ez egy nagyon jó kérdés MinAh – szedtem össze magam, és magabiztos talpakra álltam. Talán mégse volt olyan magabiztos… - Az úgy volt, hogy eldöntöttem meglátogatom az Alice’s-t, de hogy egy kis izgalmat vigyek az egészbe elkezdtem kommandózni.

 A hülyeség csak úgy ömlött a számból. Egészen biztos, hogy nem fogja bevenni. Viszont legalább csak félig hazudtam…

- És most ezt el kéne hinnem?- vonta fel szemöldökét, miközben jobb mutatóujját bal karján kocogtatta. Én óvatosan bólintottam, ő pedig csak csóválta a fejét. – Nem fogom, de ezúttal elengedlek, mert túl fáradt vagyok ahhoz, hogy téged faggassalak.

Ekkor már tényleg elérhetett a megkönnyebbülés hulláma és meg is tette. Köszönöm szépen MinAh szokásos úszás edzése! Igazán hálás vagyok.

- Köszönöm – mondtam, majd kikerültük egymást. Én elindultam a kapu felé, ő pedig az ajtóba állt. – És milyen volt az edzés? – érdeklődtem.

- Inkább csak menj, mielőtt meggondolnám magam – hessegetett kezeivel én pedig engedelmesen elindultam úti célom felé.

A jól bevált szokásos úton haladtam az Alice’s kávézóba. Nem volt messze tőlünk, csak pár utcányira. Sietve tíz perc alatt megjárom az utat, egyébként meg bő húsz perc lenne. Most viszont nem láttam értelmét annak, hogy gyorsan vegyem a lépteim. Úgyse lesz ott… Ha pedig igen, és azon a pár percen múlik, hogy találkozzunk, akkor se bánom.

Ha a sors azt akarja, hogy újra lássuk egymást, úgyse ez a kis baki fogja keresztbe húzni terveit. Meg aztán, hogyha tényleg minden reménytelennek látszik, végső kétségbeesésemben én is felhívhatom, hogy megismételhetnénk a múltkori kis találkát… Ami egészen véletlen volt, de nagyon varázslatos. Vagy inkább mondhatnám sablonosnak is.

Mind a ketten ugyan azon fánkért nyúlunk, és kialakul az ellentét, ami később átmegy szerelembe. Aha, tipikus történet szál. Csak, hogy! Itt nem volt semmi felé ellentét, inkább osztozkodtunk. Meg aztán a szerelem része is sántít. Ő idol, nekem pedig ott van JiHoo.

Aigoo, az én JiHoom! Akármikor rá gondolok, összeszorul a szívem. Óriási csalódás lenne számára, hogyha megtudná, milyen gondolatok kavarognak a fejemben és miket csinálok… De most nem gondolhatok rá. Nincs itt, és nem is fog tudni erről az egészről… Plusz mondta valaki, hogy többet akarnék ettől a sráctól, mint barátság? Azt meg nem tilthatja meg, hogy fiú barátaim is legyenek. Neki is vannak lány barátai. Meg szerintem elég régóta együtt vagyunk ahhoz, hogy ezt a kis találkát átvészeljük.

Könyörgöm a találkád még össze se jött! – üvöltötte kétségbeesetten egy belső hang. Csodálatosan el tudtam képzelni hozzá, amint két kezével az ég felé hadonászik. Egyébként meg teljesen igaza van… Miért gondolok már most arra, hogy mi lesz, ha kiderül, mikor még meg se történt?! Egyedül nekem lehet ilyen csodás logikám.

És ezennel gondolataim a még létre nem jött találkára összpontosítottam. Mi lesz, ha ott lesz? Rá mosolygok, és leülök egy totál ellentétes helyen lévő asztalhoz, miközben vámi fogom, hogy oda jöjjön hozzám? Vagy én ülök oda hozzá abban a minutumban, ahogy megpillantom? Mi lesz, ha tolakodásnak veszi? Vagy ha egyedül akar lenni?

Lehetséges vissza kéne fordulnom. Hiszen nem is ismerjük egymást! Egyszer találkoztunk… Miért kéne egy asztalhoz ülnünk az Alice’s-ban? Egyáltalán miért kéne találkoznunk? Olyan nevetséges az egész. Beszélgetünk pár órát, teljesen a fejemben ragad, és itt vagyok. Csak pakolom egymás után a lábaimat és megyek. Magam sem tudom mi vett rá erre az elképzelhetetlen dologra, de valami megtette.

Megérkeztem. Szembe fordultam a hangulatos kis kávézóval - ami minden egyes alkalommal mikor ide jöttem belopta magát a szívembe -, és zsebre tett kezekkel vizslattam az eget. Kifújtam a levegőt, majd, mint akármelyik másik napon beléptem a kávézóba. Nem mertem körbe nézni. Féltem. Attól is, hogy ott lesz, és attól is, hogy nem lesz sehol… Tekintetem a pultra szegezve haladtam előre, megálltam, és aranyosan Yoo asszonyra mosolyogtam.

- Jó napot – köszöntem.

- Oh, HyeRi! – derült fel az arca. Nagyon aranyos néni volt mindig is és imádott. Ez most furán hangozhatott, de tényleg így van. Cserébe én is imádtam őt. Rengeteget jöttem ide azért, hogy beszélni tudjak vele. Rengeteg kételyem oszlatta szét, és mindig ellátott a megfelelő tanáccsal. – Hogy, hogy itt vagy?

- Csak… Gondoltam benézek – vontam vállat.

- Szerintem viszont egy szőke fiú van a dologban – mondta, miközben szája sarkában huncut mosoly bujkált. Ennyire látszik rajtam, hogy keresnék valakit, de félek? Vagy egyszerűen kifigyelt minket a múlt alkalommal? Belőle mind a kettőt kinézem…

- Áh, dehogy is! – legyintettem. – Tudja, hogy nekem ott van… - nem hagyta, hogy befejezzem mondatom ugyanis fejével egy asztal felé sandított, mire én hirtelen arra fordultam.

Nem hiszem el! Ilyen nincs! – ámultam el magamban. Külső zavarom és hitetlen arckifejezésem, amilyen gyorsan csak tudtam eltüntettem. Annál az asztalnál ült, ahol a múltkor voltunk. Tekintete zavaros és bizonytalan volt, miközben kezében forgatta telefonját. Látszott rajta, hogy nagyon elmerült valamiben. Néha-néha megállította készülékét a jó helyzetben, és nyomkodott rajta valamit, de meggondolta magát. Megrázta fejét, kétségbeesetten hajába túrt, majd újra forgatni kezdte volna a telefont.

De ekkor észrevett, és meglepődöttségtől telítet tekintetét rám vezette. Látszott rajta, hogy ő se hisz a szemének úgy, ahogyan én sem. Minden gondolatom és kételyem kiűzve elmémből halványan elmosolyodtam, és intettem egyet a hármas asztalnál helyet foglaló Kevin Woonak.